– Tessék, Nógrád Megyei Hírlap. – Halló? Itt Gasparin János beszél. – Janikám! Te itthon? – Nem, nem. Kintről beszélek, Nebraskából. – Ez nem létezik. Olyan mintha a szomszédból hallanálak. – Pedig innen, Nebraskából, Lincoln városából beszélek.
Immár egy éve, hogy a salgótarjáni vívósport utolsó sikerembere, Gasparin János elfogadta az amerikai Lincoln város vezetőinek meghívását, és családostul elutazott a nagy víz másik oldalára. Akkoriban, egy évvel ezelőtt, sokat beszélgettem Janival. Éreztem rajta, hogy tanácstalan, de a tőle megszokott mosoly mögé próbálta rejteni félelmeit, féltéseit. Ha jól emlékszem, 1976 körül került ő Salgótarjánba, mint vívóedző, bár még a páston is megállta a helyét. Akkor én 13 éves voltam, míg ő 26. Én Buchingernél, Galbánál és Füredernél vívtam, de tőle is kaptam néhány tanácsot, egy-egy elismerő megjegyzést. Aztán engem elcsábított a labda, de ő maradt a pengék világában Azóta is. És szerintem örök életére is. Hiszen ha valaki egyszer is beszélt vele életében, az tudja, hogy Janival nem lehetett másról dumálni, csak a vívásról. Neki mindenkor, mindenhol, mindenről csak az jutott az eszébe…
’95 késő tele, kora tavasza volt. Ültünk az irodámban, és kaján vigyorral a képembe nevet: – Na, mi van? Nem meghalni megyek, csak egy kis időre átruccanok Amerikába. – Kis időre? Úgy tudom, két évre szól a szerződésed. – Igen, először két év, de majd, ha kint leszünk, meglátjuk. – Nem sajnálod, hogy el kell menned? – Nem kell, de mégis muszáj. Hidd el, a szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy itt kell hagyni Faterékat, meg a sok-sok tehetséges kölyköt. De mit csináljak? Ilyen lehetőség nem adódik kétszer az ember életében. Mikor kimentünk, hogy megnézzük a helyet, olyan szeretettel fogadtak. Ráadásul látni, hogy nagyon akarják a vívást, és meg is van mindenük a sikeres szerepléshez. – Itt meg nincs. – Játszod itt az újságírót, mikor te is jól tudod. Hogy milyen szar itt a helyzet. Tudod, az a bajom az egésszel, hogy hiába gürcölsz, hiába szakadsz meg, itt akkor is kikezdenek. Jöttek az eredmények, a legjobb vidéki klub voltunk, klassz volt az utánpótlásunk, erre jöttek a szurkák. Nem volt nekem semmi különösebb bajom az eddigi sportvezetéssel, és nem lenne a most hivatalba lépővel sem, de tudod, akik nem az öltözők izzadtságszagában nőttek fel, azok ne dumáljanak nekem. – De ezt te el is mondtad néhányszor. – Nem is szerettek a szövegemért, de mit csináljak. Én letettem az asztalra, amit kellett, ők meg csak fintorogtak. De azért nem haragszom senkire, csak azt a sok tehetséges gyereket sajnálom… – De azért elmész? – El.
És elment. Immár egy éve az Amerikai Egyesült Államokba költözött feleségével, Kenessei Katalinnal és gyermekükkel. És amilyen váratlanul itt hagyta Salgótarjánt, olyan váratlanul jelentkezett be. – Hogy érzed magad, Jani? – Én lenni remekül… Na, jó, csak hülyéskedtem. Szóval nagyon jól érezzük magunkat. Mikor kiértünk, egy valóságos delegáció fogadott a repülőtéren. Transzparensek, meg minden. Ki is tettem a télikertünkben az összes táblát, meg transzparenst. – Körülmények? – Mit mondjak? Ez tényleg Amerika! Ha itt jól dolgozol, akkor megbecsülnek, megvan mindened. Mi az itteni középosztály szintjén élünk, és ez nagyon kellemes. De dolgozunk is eleget. – Tényleg, mit csináltok? Csak edzősködtök? – Nem, bár az én időm nagy részét ez tölti ki, de mellette Kati is vív. Nyolc versenyből hatot megnyert. Tanítványaim meg elérték a legmagasabb osztályt, így most készülünk az amerikai bajnokságra, ahol főleg a férfi párbajtőrcsapatunk az esélyes. – Mellette még tanítasz is? – Igen, az itteni egyetemen oktatok is. Ha láttál még szép és szuperül felszerelt intézményt! Szóval, ez az.
– Milyen kapcsolatot tartasz a hazáddal? – Természetesen sokat beszélünk telefonon a rokonokkal, de írni is szoktunk. A szüleim állandóan küldik a Nógrád Megyei Hírlapot. Ja! Meg most jön Kansasba a magyar kard-válogatott, velük is szeretnék találkozni. De, ha ti erre jártok, akkor nagyon szívesen látunk titeket is… – Ezek szerint egyelőre nem tervezitek, hogy hazajöttök? – A szabadságot még nem tudom, hogy mikor vesszük ki, hiszen most lesz az olimpia is. Végleg meg biztosan nem, mert nagyon sokáig szeretnénk még itt maradni. – Pedig szükség lenne rátok itthon is, hisz a tarjáni vívás kihunyt. – Ne fájdítsd a szívem… De nem tudok mit tenni. Sajnálom! – Janika! Végezetül legyetek jók, és hadd adjam át a tarjániak jókívánságait, üdvözleteit. – … – Halló? – Itt vagyok, csak valami belement a szemembe, meg kéne egy zsebkendő is… Én is üdvözlök mindenkit. Sokat gondolok rátok…
