Őszintén örülök Pista! Nagyon megérdemelted – ezekkel a szavakkal gratulált 2000-ben Pro Urbe díjjal kitüntetett dr. Fancsik János Salgótarjánban a minapi magyar kultúra napján „Salgótarjánért Emlékérem”-mel jutalmazott Vincze Istvánnak, de hasonlóan fejezték ki elismerésüket mások is. A sokak által ismert sportember szerényen, már-már zavartan fogadta az elismerő szavakat, miközben az ünnepség után tanítványai koszorúja vette körül, ugyanis Vincze István a kitüntetést a hosszú időn át végzett, a város hírnevét növelő, magas színvonalú síoktatói, vezető edzői tevékenységéért kapta. Vele beszélgettünk az emlékérem átvétele után.
– Bár természetesen sokan tudjuk, de azért az olvasók kedvéért elevenítsük fel, kicsoda is ön kedves Vincze István, aki még 60 éves kora után is fiatalos, szikár sportember, és aki – amolyan védjegyként, még a téli hidegben is – évtizedek óta kerékpárral közlekedi a városban. – A vízművek nyugdíjas lakatosa vagyok. Ferenc-telepi srácként lettem sportoló. Az 1950-es, 1960-as években olyan kiváló sífutók laktak az acélgyár melletti telepen, mint Girtl Laci, Girtl Gyuri, Vadas Pista, Longauer Lajos, valamint Hangonyi Jani bácsi, aki az első edzőm volt. Én is a gyári iskolába, a mostani Petőfibe jártam és az SKSE-ben sportoltam, mint annyi más későbbi kiváló sportoló. Atletizáltam és sífutottam. Első érmeimet 16 éves koromban szereztem, amikor az ifjúsági vidékbajnokságon 2. helyezést, az országos bajnokságon 3. helyezést értem el sífutásban. Aztán úgy tűnt, hogy le kell mondanom a sportról… – Miért, mi történt? – Egy nagyhideghegyi versenyen súlyos térdsérülést szenvedtem, megműtöttek, de egy év kihagyás után újból versenyezhettem, noha sérülésem mindvégig befolyásolta eredményeimet. – Így is az ország élvonalába került. – Ifjúsági koromban a Benkő, Csanálosi, Ottmár, Vincze, felnőtt koromban a Benkő, Vadas, Vígh, Vincze összetételű csapat tagjaként több országos bajnoki címet szereztem.
– És persze ne hallgassa el, bekerült a válogatottba is. – Így igaz, s barátaimmal többek között Ausztriában, NSZK-ban, Finnországban, Bulgáriában, Romániában, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban, Olaszországban képviseltük a magyar sífutó és biatlonsportot. Természetesen az SKSE-ben atletizáltunk is, és a 70-es években 8 év alatt négyszer szereztünk összetett honvédelmi versenyen országos bajnoki címet. – Mikor hagyta abba a versenyzést? – 1976-ban Vadas Istvánnal együtt csatoltuk le a sílécet. – Aztán edző lett. Mi, vagy ki motiválta erre a lépésre? – Már megszűnőben volt a szakosztály az egyesületünknél, amikor Sulyok Jani bácsi felkért az acélgyári iskolára épülő utánpótlással való foglalkozásra, s akkor kezdődött edzői pályafutásom legszebb időszaka. Az országos úttörő-olimpiákon és a magyar bajnokságokon egyre jobban szerepeltünk. Úgy emlékszem, hogy Kékesi Erzsi szerezte tanítványaim közül az első országos bajnoki címet, aztán jöttek a többiek, akiknek a nevét hosszasan sorolhatnám. Most csak néhányat említenék: Galbács Judit, Brezniczki Jancsi, Bereczki Brigitta, Farkas Csaba, de nem sorolom tovább. Mindenképpen meg kell említenem, hogy évekig az edzői tevékenységet Dombóvári Ferenccel és Juhász Attilával összehangolva végeztük, és vittük a gyerekeket edzőtáborba, legtöbbször a szlovákiai Donovalyban töltöttünk kemény munkával néhány hetet. Gondolom, sokan emlékeznek még a nagy sikert hozó 1981-es és 1986-os salgótarjáni téli országos úttörő-olimpiára. Az aranyérmek jelentős része akkor is és később is, valamint a minisztériumi különdíj a megyének és a Petőfi iskolának jutott.
– Nem csak tanítványai, de saját gyerekei is kiváló sífutók voltak. Így igaz, a 80-as években Kati és Viki lányom is számos bajnoki címet szerzett, aztán – talán túl korán – abbahagyták ezt a gyönyörű, de erős felkészülést, összetett képességeket igénylő sporttal való foglalkozást. – Úgy tudjuk, hogy ön honosította meg Salgótarjánban a sífutás kiegészítő sportágát, a jelentős nemzetközi sikereket hozó sírollerezést. – Horváth Péter kezdeményezésére kezdtünk a 80-as évek elejétől komolyabban foglalkozni a sírollerezéssel. Az NDK-s „csörgőkígyókat” felcseréltük német és olasz barátainktól beszerzett modern sírollerekre, így aztán a nemzetközi viadalokon is fel tudtuk venni velük a versenyt. Galbács Judit nyert először Olaszországban nem hivatalos 50 km-es országúti világbajnokságon, majd jöttek a többiek: Bereczki Brigitta, Géczi Tibor, Horváth Péter, Tóth Klára, Szabó Krisztián lett érmes nemzetközi versenyeken. Bereczki Brigitta ezüstérmes lett a világbajnokságon és Európa bajnoki címet nyert kétszer is hegyi sírollerezésben, s elhódította az összetett Európa Kupát is, de például Jeney Gyula is Világkupát nyert. A legutóbbi jelentős Világkupa siker egyébként Bekecs Zsuzsa nevéhez fűződik.
– Önt itthon a „viaszolás művészeként” emlegették hosszú évekig. Hogyan tett szert a vaxolás tudományára? – Az alapokat Vadas Pistától tanultam, aztán ellestem a külföldi versenyeken és sikerült – nem egyszer fondorlatos módon téliszalámiért, pálinkáért – első osztályú, kiváló kenőanyagokat beszerezni. Rendszeresen figyeltük a hó minőségét. Sokszor az utolsó percekben raktuk fel a legmegfelelőbb vaxot. – Kik azok a tanítványai, akik a legtöbb örömet szerezték önnek? – Nagyon sokan vannak, és számosat már meg is említettem. Több tucat azon sízőknek, sírollerezőknek, biatlonosoknak a száma, akik hosszú időn keresztül szállították egyesületüknek a jobbnál jobb eredményeket. Komoly csapatmunka folyt nálunk különösen azt követően, hogy 1987-ben a bázisiskolában működő Petőfi DSE-hez, az Acélgyári útra került a síszakosztály. Harmadik osztályos gyerekektől a felnőttekig 6-7 edző, így többek között Vadas István, Földi László, Horváth János, Imrich János, Bolla László foglakozott a sízőkkel és a biatlonosokkal, s számtalan társadalmi munkás segített bennünket. Csak néhány nevet említek: Pálfalvai Kálmán, Verebélyi József, Horváth Péter, Sulyok Zoltán és mások, de nem feledkezhetünk meg az iskoláról, amelyik Czene Gyula iskolaigazgató irányításával stabil hátteret, pedagógiai törődést, szervezettséget biztosított számunkra. Földi László egyesületi elnök és biatlonedző szakértelme, szervezőkészsége is sokat jelentett számunkra. Figyelt ránk és támogatott a megye és a város is.
– Melyik versenyre emlékszik a legszívesebben? – Arra, amikor 2002-ben Bekecs Zsuzsi világbajnoki futamot nyert 20 km-es országúti sírollerezésben. Most már bevallhatom, hogy elsírtam magam. – Mindenki tudja, hogy edzősködni csak elhivatottságból, mondhatni szerelemből lehet, de azt azért (álnaivan) meg kell kérdeznem – ha másért nem is, hogy ráirányítsam az illetékesek figyelmét a sokakat érintő problémára – hogy anyagilag legalább megérte trénerkedni? – Egyértelműen kijelenthetem, hogy nem. Noha tanítványaim közül tucatnál többen lettek Nógrád megye legeredményesebb sportolói, s talán némi szerepet játszottam abban, hogy az utóbbi 4 téli olimpiának mindig volt salgótarjáni résztvevője. 1992. Albertville: Géczi Tibor és Bereczki Brigitta, 1994. Lillehammer: Bereczki Brigitta, 1998. Nagano és 2002. Salt Lake City: Bekecs Zsuzsa. Az edzőtáborozásokon és a versenyeken való részvétel miatt lényegében minimálbérrel mentem nyugdíjba és két kocsit nyűttem el a havas hegyekben, miközben jelképes tiszteletdíjat kaptam. De nem panaszkodom, mert örömmel csináltam mindezt. A Vízművek Rt. mostani igazgatójának, Varga Lászlónak a sísporthoz való pozitív hozzáállásáról is csak elismeréssel szólhatok.
– Miért hagyta abba az edzősködést? – Jelentősen megváltoztak a körülmények. A korábban bázisnak számító intézmény lényegében kihátrált a sízés mögül, s egyébként is kevés figyelem irányul a szép és az egészségnevelésben és megőrzésben fontos szerepet játszó sportágra. Nem akarok ünneprontó lenni, de ha nem történik gyors intézkedés, akkor sajnos rövid időn belül véglegesen eltűni a városnak korábban jelentős sikereket hozó gyönyörű sportág Salgótarjánból.
