Hová tűnt Kadlót Zoltán? Az elmúlt másfél esztendőben vajmi keveset hallhattunk róla, pedig a negyedik iksz felé közeledő egykori válogatott hosszútávfutó gyakran tűnik fel Salgótarján utcáin, amint rendületlenül rója a kilométereket. Az eltűnésről és a tervekről beszélgettünk a SAC atlétájával. – Valójában nem tűntem el, csak 2002-ben kevesebb versenyen indultam, mint korábban – kezdte szerkesztőségünkben Kadlót Zoltán. – Egyre kevesebb helyre tudok eljutni, mivel egyre nagyobb a konkurencia, az utazási és szállásköltségeket pedig egyedül nem bírom. A teljes ellátás a szervezőktől pedig ma már szinte álom… – Mégis úgy gondolom, nem csak kedvtelésből edzettél ez évben… – Ausztriában részt vettem három félmaratonon, ahol a kategóriámat mindig megnyertem és abszolútban is harmadik, negyedik illetve ötödik lettem. A félmaratoni magyar bajnokságot hetedikként zártam, majd Szlovéniában vettem részt egy maratonon, de a fülledt időben nem értem el kiemelkedő eredményt, s igazán nem is voltam felkészülve a távra. Azt azonban megtanultam, hogy nekem inkább a tavaszi és őszi idő alkalmas maratonra – mondta Kagya, majd így folytatta: – Poprádon indultam még egy harminc kilométeres meghívásos versenyen, ahol abszolút harmadik lettem, legutóbb pedig a Zágráb Marathonon álltam rajthoz. A kategóriámat tíz perc előnnyel nyertem, abszolút értékelésben pedig a hatodik helyre volt elég a 2:25:35 órás teljesítményem, ami egy kicsivel elmaradt három évvel ezelőtti egyéni csúcsomtól. Utólag derült ki, hogy egy kis megfázás lappangott bennem, ami itthon ki is jött, s már szerencsésen túl vagyok rajta.
– A Salgótarjáni Atlétikai Club igazolt versenyzőnek egyike vagy. Mi hír az egyesülettel? – Még él a szakosztály, vagyunk egy páran, akik nem adjuk fel. Télre azonban már tarthatatlanok voltak az állapotok, se víz, se villany a pályán… Örülök, hogy Máté Csaba elnöknek és társaimnak segített a Létesítmény és Sport Kht., így legalább meleg helyen tudunk öltözni. Nyáron még csak elvagyunk az erdőben, de télen nem lehet gimnasztikázni a fagyban, arról, pedig ne is álmodjunk, hogy ilyen körülmények között valaki megszereti az atlétikát. Dávid fiam például megunta az állapotokat és elment focizni… – Te voltál az egyike azon keveseknek, akik eddig minden évben elindultak a Bécs-Budapest szupermaratonon, idén azonban megszakadt a sorozatod. Miért? – Még két nappal a rajt előtt is hívott egy csapat, meg akarták nyerni a veterán korosztályt, de betegségem miatt elhárítottam a felkérést. Ha valami komolyabb bajom a verseny közben jött volna ki, s miattam kell feladniuk a versenyt, azt nem vettem volna magamra. Pedig szerettem volna futni, tízszer indultam, abból nyolc alkalommal nyertem is, de valahogy nem inspirál, hogy a veteránokkal versenyezzek, amíg negyven évesen még felveszem a versenyt a fiatalokkal is. Egy jó oldala volt, hogy nem álltam rajthoz: így végre elindulhattam Salgótarjánban az október 23-i emlékfutáson. Valiskó Ferenc már régóta rágta érte a fülem, de valahogy mindig egybeesett a Bécs-Budapesttel.
– Remélem, nem hangzik bután a kérdés: vannak még vágyaid? – Persze! Jó lenne például Amerikában kipróbálni magam, vagy meleg tájakon felkészülni a tavaszi idényre, de ezek inkább álmok. Vannak céljaim, s ameddig tudok egy újat kitűzni, addig futni is fogok. Idén még két versenyre van meghívásom, a szlovákiai Bártfán december 7-én és 31-én is lesz egy-egy nagyon jó hangulatú és erős mezőnyű viadal. – Látod-e már Kadlót Zoltán 2003-as idényét? – Igen, bár a versenyzés mellett egyre inkább másra is kell gondolnom, valami biztosabb kenyérkeresetre. Szeretnék valamilyen beosztásban bekapcsolódni a város sportéletébe is, azaz a versenypályán kívül is hasznossá tenni magam. Kéthavonta egy maratont szeretnék lefutni jövőre is, s nem elképzelhetetlen, hogy felveszem a kapcsolatot a magyar veteránszövetséggel – zárta szavait Kadlót Zoltán, akinek 1996.-ban Belgrádban felállított 1:02:22 órás félmaratoni csúcsát eddig senki sem tudta megdönteni.
