1944. január 13.-án, az akkori Magyarországhoz tartozó Radnai-havasokban sportküldetésének teljesítése közben lavinaomlás áldozatául esett 14 fiatal sportoló, valamennyien s salgótarjáni leventék síjárőr csapatának a tagjai voltak. Emlékük méltó megőrzésére évtizedeken át nem kerülhetett sor politikai okokból. Az utóbbi években néhány alkalommal nyughelyükön, a salgótarjáni temetőben már voltak közös megemlékezések az évfordulókon, ebben az évben pedig, 59 év után végre megtörténhetett a helyszínen a Hegedűs Gyula mátranováki fafaragó önzetlen munkájával elkészült emlékoszlop felállítása is. Az emlékoszlopot társadalmi kezdeményezésre, a városi önkormányzat támogatásával és Méhes András alpolgármester személyes részvételével egy tizennyolc főből álló csapat vitte a helyszínre, akik között voltak hozzátartozók, egykori sporttársak, barátok, ismerősök, mai sportolók, s mindazoknak a társadalmi szervezeteknek a képviselői, akik szívügynek tartották a megemlékezést.

Csapatunk július 30.-án, egész napos utazás után a kora esti órákban érkezett a szálláshelyre, Borsafüredre. Az eső, mely egész utazásunkat végigkísérte, vigasztalanul zuhogott egészen az éjszakába nyúlóan, hajnalra azonban kiderült az ég, s így minden eddigi fáradtságunkat feledve, bízva küldetésünk sikerében, nekivágtunk a 35-40 kilós, vén akácfából faragott gyönyörű emlékoszloppal az előttünk tornyosuló, a napfényben aranylóan csillogó Nagy-Pietrosz felé. Az emlékoszlopot két végén átkötött heveder segítségével négyes csoportokban váltakozva vittük. Az alsóbb szakaszokon még mindannyian részt vettünk a teherviselésben, a magasabb régiókban azonban már főleg a fiatalok vállalták helyettünk a nehezét.

A többórás, felfelé egyre nehezedő gyaloglás közben a küldöttség egymást eddig alig ismerő tagjai gyorsan igazi csapattársakká váltak kortól, rangtól függetlenül, s ebben minden bizonnyal szerepet játszott a közös célért vállalt egymásrautaltság. A megtett távval arányosan növekvő pihenőidők jó alkalmat teremtettek az ismerkedő és visszaemlékező beszélgetésekre, az áfonyázásra és a málnázásra, s persze a nemzeti parkhoz méltó tájban való gyönyörködésre is. A fenyőhatár magasságában hirtelen meredekké váló, szerpentines emelkedő sokadik utolsónak vélt kanyarja után végre feljutottunk a Mosolygó-tó katlanába, ahol a korabeli térképvázlatok segítségével félreismerhetetlenül felleltük a lavinaomlás helyszínét. Igen rövidre szabott pihenő után azonnal munkához láttunk: a csúcsra vezető turista ösvény mentén egy zuzmóval lepett hatalmas kőtömb védelmében felállítottuk a szakszerűen előkészített, vastalpakkal felszerelt kopjafát. Előkerültek a hazulról hozott koszorúk, az áldozatok nevével jelzett nemzetiszínű zászlócskák, a mécsesek, s rögtönzött kis ünnepség keretében elénekeltük a magyar Himnuszt, a Szózatot, a székely himnuszt és elhangzott néhány keresetlen szavakból álló visszaemlékezés, s szemeink ezalatt nemcsak a feltámadt erős széltől és az éppen elő-elővillanó napfénytől csillogtak.

Megrendítő érzés fogott el bennünket a korabeli fényképekről és leírásokból már jól ismert, a lavinát lezúdító hatalmas, kőomladékos sziklafal tövében, de egyben eltöltött az a megnyugtató, jó érzés is, hogy ennyi év után ily távoli helyen is sikerült méltó emléket állítani szeretteinknek. Az erre járó turisták egy rövid időre megállva megtudhatják a három nyelven bronzba vésett szövegből, hogy 1944. január 13.-án ezen a helyen 14 salgótarjáni sportoló lett a lavina áldozata és ezt az emlékoszlopot emlékükre helyzetük el Salgótarján polgárai nevében 2003.07.31.-én. Reméljük, hogy sokan hajtanak majd főt emlékük előtt, esetleg saját halottaikra is gondolva, s talán elhelyeznek rajta olykor egy-egy szál vadvirágot is.

A csapat kilenc tagja, kihasználva a kedvező alkalmat, meghódította a Bekesd és a Nagy-Pietrosz 2303 méteres csúcsát is. Mivel az időjárás kegyes volt hozzánk, a második, tartalék napon még tettünk egy könnyebb kirándulást a Ló-havasok környékén, az egykori magyar síparadicsom emlékeinél, felkerestük az Aranyos-Beszterce-patak forrásvidékét és megcsodáltuk a Kárpátok legmagasabb vízesését is – s már ismerősként búcsúztunk a Radnai-havasoktól.