Hogy rohan az idő! Immár 40 éve annak, hogy a Hoffer József szövetségi kapitány és Kapocsi Sándor szövetségi edző által dirigált magyar ifi-válogatott megnyerte az UEFA labdarúgótornát. Az egykori kontinens-első gárda diadalmenetében két nógrádi fiatalember – Krajcsi József és Menczel Iván – is főszerepet vállalt. Az együttes tagjai most ismét összejöttek, hogy közösen megünnepeljék a hajdani ragyogó sikert, amely több világklasszis labdarúgó pályafutásának első jelentős állomása volt.
– Hogyan sikerült az ötvenes évek vége felé két salgótarjáni fiatalembernek is felkelteni a válogatók érdeklődését? – kérdeztük a még mindig fiatalos Krajcsi Józseftől. – Már ekkortájt nagy hagyománya volt a megyék válogatottjai között lebonyolított országos tornának. A területi döntők győzteseinek találkozójának évről-évre a tatai edzőtábor adott otthont, ahová mi is eljutottunk. Ekkor már a másodosztályú SESE felnőtt csapatának több éve stabil tagja voltam, így ismertek a válogatók. Egyébként 16 esztendősen mutatkoztam be az acélgyári együttesben, az Egyetértés ellen debütáltam, ellenfelem Zakariás József volt. Mondanom sem kell, hogy amikor megtudtam, ki lesz az ellenfelem, megfordult velem az öltöző. Meglehetősen lámpalázasan játszottam, a mérkőzés végét jelző hármas sípszó után ő jött oda hozzám és vigasztalásként a következőt mondta: „Nem baj öcsi, megy ez még jobban is.” Menczel Ivánnal együtt, aki ekkortájt a Stécé-ifiben rúgta a labdát, az országot járó megfigyelők több alkalommal is javasoltak bennünket a válogatott keretbe. Ennek köszönhetően 1958-tól folyamatosan résztvevői voltunk a korosztályos nemzeti válogatott edzőtáborainak. Az 1960-as keretszűkítést követően nagy örömünkre az utazó keret tagjai lettünk.
– Milyen reményekkel vágtak neki a tornának? – Az igazsághoz tartozik, hogy a magyar csapatot senki nem sorolta a favoritok közé. Mondhatnám azt is, hogy megérkezésünkkor kissé lekezelően fogadták a delegációnkat. A csoportmeccsek során a keletnémetek ellen 1-0-ra nyertünk, ezen a találkozón Menczel Iván pályára lépett, én viszont nem. A második 90 percet, a nyugatnémetek ellenit, már mindketten végigjátszottuk, az eredmény 1-1 lett. Következtek a törökök, akiket 3-0-ra legyőztünk, én egy 11-es kiharcolásával, valamint egy góllal járultam hozzá a sikerhez. Az elődöntőben, a mezőny legtechnikásabb csapatának tartott portugálokat 2-1-re vertük a felejthetetlen emlékű Farkas Jancsi góljaival. Menetközben jócskán emelkedett az ázsiónk, ennek ellenére a szakma a döntőbeli ellenfelünk, a román tizenegy győzelmét várta. Ők még magabiztosabban vették az akadályokat. Április 24-én Bécsben játszottuk a döntőt, edzőnk Hoffer József, a Száger – Menczel, Mészöly, Káposzta – Galambos, Ihász – Faliszek, Kékesi, Kürtösi, Farkas, Krajcsi összeállítású kezdőcsapatot küldte a pályára. Ellenfelünket meglepte, hogy Kürtösi az akkori játékrendszerben nem a megszokott módon, hátravontan játszott. Kétgólos vezetésünk után hatalmas hajrát nyitott a román csapat, előbb szépített, majd Mészöly keresztező szerelése után a játékvezető a 11-es pontra mutatott. Ahogy az ítéletvégrehajtó nekiszaladt a labdának, én elfordítottam a fejem és csak azt láttam, hogy a magyar kispad egy emberként felugrott, Káposzta pedig felszabadított. A hátralévő perceket heroikus küzdelemben sikerült kibekkelnünk, a játékvezető hármas sípszava után pedig önfeledt ünneplés kezdődött. A lelátókon piros-fehér-zöld zászlók lengtek. Fantasztikus érzés volt, ha rágondolok, ma is beleborzongok.
– Hogyan él ma Krajcsi József, az egykori ifi Európa bajnok labdarúgó? – A labdarúgást folyamatosan fölváltotta a tanulás, majd a munka. 1968-ban szögre akasztottam a focicsukát, majd három év múlva kohómérnökként diplomáztam. Az acélgyárban több felelős munkakört láttam el, s ez év április 28-án a Silco műszaki igazgatóhelyetteseként búcsúztam el a munkahelyemtől, igaz, csak ideiglenesen. A feleségem nyugdíjas pedagógus, a fiam Pesten él, dolgozik és tanul, míg lányom, Mónika édesanyja nyomdokaiba lépett. Három gyönyörű unokám van, a három és féléves iker Márk és Ádám, valamint a nyolcesztendős Máté, aki tehetséges úszó. Szeretik a labdát, csak rajtuk múlik, hogy egyszer követik-e majd nagyapjukat a focipályán.
