Az idei év kétségtelenül egyik legnagyobb vívóeseménye a napokban megrendezett Balaton-bajnokság volt. A kereken száz női tőröző nemzetközi mezőnyében (tíz ország versenyzői vettek részt) izgalmas küzdelem után dőlt el a bajnoki cím sorsa. Megyénk sportszerető közönsége bizonyára örömmel hallotta a hírt, a salgótarjáni Oláh Krisztina az igen szép eredménynek számító bronzérmes helyezést szerezte meg. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a magyar vívósport első osztályú versenyzői között mindössze két vidéki szerepel, s a felkészülés bizonyos feltételei meglehetősen korlátozottak (például a teremgondok), akkor nagyon is elégedettek lehetünk e teljesítménnyel.
– És Oláh Krisztina? – kérdezem a vívónőt néhány nappal a verseny után, a salgótarjáni sportcsarnok üres nézőterén, szemünk előtt a tíz-egynéhány éves STC serdülők edzőgyakorlatai. Mielőtt válaszolna, töpreng egy keveset, s mintha hangulatán, feleletén még érződne a nagy verseny fáradsága, izgalma, ugyanakkor egy szenvedélyes sportember másfél évtizednyi tapasztalatának „percrekész” frissességével fogalmazza meg pályafutásának jellemzőit. – Nézze, a szakmában úgy tartják, hogy huszonhét éves korban érik be az ember, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Hetente öt alkalommal edzek, emellett edzője vagyok a tizenkét évesek csoportjának, szinte minden szabad időmet a sportra áldozom… Úgy érzem, hogy a legjobb formában vagyok, s ezt szeretném bizonyítani a januári, úgynevezett tájékoztató versenyeken.
Oláh Krisztina 1963-ban ismerkedett meg a tőrözés alapjaival, első edzője Füreder Gábor segítségével. Még az év őszén bemutatkozott a tehetségek kiválasztó versenyén, ahol talán élete sorsa is megpecsételődött, mert az itt szerzett sikerélmény újabb teljesítményekre ösztönözte. Néhány éven belül megszerezte az első osztályú minősítést. Kemény évek, edzések és sok-sok verseny következett, nem ritkán szép sikerekkel. Aztán Salgótarjánban kedvezőtlenné váltak a lehetőségek, nem volt edző, Krisztina vállalta, hogy hetente felutazik a fővárosba, a BVSC edzéseire. Az éveken át tartó ingázás meghozta eredményét, hiszen Budapesten a szakma olyan mestereivel ismerkedhetett meg, edzhetett együtt, akikkel később versenyeken is találkozott. Egy év múlva a magyar bajnokság 9. helyezését szerezte meg, s most a nemzetközi verseny bronzérme…
– Idén nyáron kéthetes edzőtáborban voltam – veszi át a szót -, meg aztán kellemes változások történtek a szakosztály életében is. Csorba Győző személyében jó edzőre, munkatársra találtam, akivel eredményesen lehet együtt dolgozni, ismeri stílusomat, gyengéimet, erősségeimet, s igyekszik a legtöbbet „kihozni” belőlem. Javultak edzési lehetőségeink, a személyi gárda, s reményünk van arra, hogy a női tőrcsapat is megfelelő utánpótlást kapjon, néhány éven belül újra az első osztályban vívhasson. – A pást széléről nézve is érezni lehet a feszültséget, a csatát, amelyet az idegek vívnak meg. Mit érez ilyenkor „odabent”? – Azt, hogy győzni kell, és hogy minden másodperc töredéknyi kihagyás is vereséget jelenthet, tehát a játékra a maximális koncentrációt kell fordítani. Volt olyan asszóm, amely 37 (!) perces küzdelem után ért véget, egy találattal veszítettem…
– Gondolom, sokat kell pihentetnie idegeit egy-egy ilyen kimerítő verseny után. Mit csinál legszívesebben szabad idejében? – Ritkán van ilyen, ugyanis minden szabad időmet valamilyen formában kapcsolom a víváshoz. Egyébként munkahelyem a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, érettségi óta itt dolgozom, oktatási előadóként. Most éppen egy háromnapos szlovákiai kirándulásra megyek a munkatársaimmal. Kitűnő kikapcsolódásnak ígérkezik.
Még felidézzük beszélgetésünkben a Balaton-bajnokság néhány emlékezetes asszóját. A nyolc közé egy magyar junior válogatott, a hollandok legjobbja, és egy hazai válogatott kerettag legyőzésével került. Ezután Ferdinándyt, az Újpesti Dózsa tőrözőjét verte 6-3-ra, majd Hajzer Judittal, a későbbi bajnokkal mérkőzött a döntőbe jutásért. Fej-fej melletti küzdelem után, s nem egy bírói tévedéssel, veszített minimális különbséggel. Így lett harmadik helyezett.
Végezetül a terveiről, vágyairól kérdezem. – Minél sikeresebben szerepelni az elkövetkező versenyeken – hangzik a rövid válasz, majd a teremben szorgoskodó vívónövendékekre mutat -, és sokat törődni az utánpótlással…
Már csak magamban fűzöm hozzá, hogy közülük néhányan Oláh Krisztina példáját kövessék.
