Azt hiszem, a mai igazán megfelelő alkalom… A hóval meghintett hegyoldalak, az ezüstösen csillogó fák most megint ünnepélyességet, különös hangulatot adnak a világnak. A vergődő tél újra életre kapott, s igazi énjéből egy parányit ölünkbe hullajtott. Parányit, s úgy tűnik rövid életűt. A havas táj vándorainak arca továbbra is komoly maradt.
– A tél játszik velünk. Rossz tréfát űz. Sajnos csak látszatokkal ámít bennünket. – Talán a Mátrában? – Ott is csak két centis a hótakaró. De mondják, a Szabadság-hegyen lehet vagy tíz centis. Az sem lesz tartós. Síelésre nem is gondolhatunk.
Hangja elkeseredett. Egy népes tábor, a síelők táborának csalódottsága szól belőle. Beszélgetünk. Sportról, eredményekről, küzdésről. Olykor-olykor feledi a tél kicsinyességét, s ilyenkor a tekintete is derűsebb lesz. Vadas István feltárja gondolatait.
„Az idő ütemei is gyorsabbak, vagy lassúbbak lehetnek egyesek számára.” (Proust)
– Itt születtem Salgótarjánban. Itt gyerekeskedtem a Ferenc-telepen. A téli sportot mindig szerettem. Minket, gyerekeket a végtelen versenyszellem hajtott, hogy egyesületbe menjünk. Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor több társammal együtt a SKSE-hez kerültem. – Egy pillanatra elhallgat, majd meleg hangon beszél akkori edzőjéről. – Hangonyi János olyan ember volt, aki tudott bánni a versenyzőkkel. Szinte belénk oltotta a sport iránti szeretetet. Ifjúsági szinten elértünk egy-két szép eredményt. A magyar bajnokságon 1960-ban másodikak lettünk váltóban. Most is van, de akkor még különösen nagy különbség volt a főváros és vidék között. Úgy edzésmódszerekben, mint nevelésben, versenyzésben. Hogy mégis felvehettük a versenyt, azt köszönhetjük edzőnknek, a jó közösségnek. – A sí nem tartozik az „elkényeztetett” sportágak közé. Mégis mi vitte előre? – A társakkal sokat beszéltünk már erről. A fő hajtóerő talán az, hogy az emberben meg van az érzés, a vágy, hogy valamiben átlagon felülit nyújtson. Nem titkolom, a népszerűség is jó érzés. – És a munkatempó? – Ha újra kezdhetném, korábban és még többet dolgoznék.
A fiatalság évei mindig könnyebbnek ítéltetnek. Lehet, hogy hibázott valahol. Ez az ő titka marad. De túl a harmadik ikszen, az ember jelleme többnyire megszilárdul, végső formát ölt. Nem csoda, hogy higgadtabban ítél. Sokszor azonban nemcsak önmagunkon múlik. Az életben, de a sportban is vannak véletlenek. S a véletlent még az alapos felkészülés sem zárja ki. Egy dolog mindig segítette, a sísport, a havas táj, a természet szeretete.
„Látom eljutottunk végre az állom varázsú körbe, most mutasd, mit tudsz, előre!” (Goethe)
Honvédségi szolgálatot Budapesten teljesített 1962-től. Hadseregbajnokságot is nyert. Leszerelése után az Újpesti Dózsához került. – Miért választott új egyesületet? – A jobb lehetőségek miatt. Úgy éreztem, ezáltal az eredményeim is jobbak lesznek.
A biztos hit vezette Vadas Istvánt, önmaga tökéletes ismerete. A hit, hogy az elvégzett munkával, az adott körülmények között képes előbbre lépni. Szép évek következtek. 1969-ben, biatlonban magyar bajnokságot nyert. Aztán kétszer egymás után ismételt. Örömmel gondol vissza az 1972-ben 30 kilométeres sífutásban szerzett magyar bajnoki címére. A válogatottban is helyet kapott. – Európa sok országába eljutottam. Nagyon sok élményem van. Az ember űzi, hajtja magát, hogy eljusson a válogatottságig. És a címeres mezt felhúzni a legcsodálatosabb dolog. – Egy kis tüske azért maradt. – Tíz évig versenyeztem a Dózsában és 1969-70-ben a válogatottnál személycsere volt. Mellőztek. Igazságtalanságnak tartottam, hiszen eredményeim alapján ott kellett volna lennem a válogatottban.
Széttárja karját, mintha jelezné, ezen túl vagyok. Újra a hóviszonyok kerülnek szóba. Már beletörődtek. Nem lázadoznak. Hó hiányában persze nem jönnek a fiatalok. Hiábavalónak érzik a munkát. Pedig a jelen körülmények között is, több munkával legalább a világ sísportjának a középmezőnyébe eljuthatnának a magyarok is.
„Hát miért lenne jó az, ha valamit szerettél, elfelejteni… Amit szeretünk, abban a lelkünk van.” (Gorkij)
– Az ember sokat elbír. Nem is fizikailag, inkább idegileg fárad el. Gyilkoljuk magunkat, edzünk, és télen teljesen letörünk. Ezek után felmerül bennem is, érdemes dolgozni? Rendes körülmények között ez meg sem fordult volna a fejemben. – Harminchárom éves. Hogyan tovább? – Két éve visszajöttem Tarjánba. Amíg itt szükség van rám, s a szintet tartani tudom, sportolok. Készülünk. A SKSE-vel voltunk Csehszlovákiában, sí táborban, Részt vettünk egy nemzetközi versenyen is, Szliács mellett, Donovaliban. Vincze, Hrabecz és én tizenkét ország 209 versenyzője között 73.-74.-82. helyezést értünk el. Ez a körülményeket figyelembe véve jónak mondható. – Az év sportolója lett 1974-ben. – A tavalyi ranglistán biatlonban az élen végeztem. A versenyeredmények alapján ítélték nekem a megtisztelő címet, a sportágamban. – Mindenütt, de különösen a síben nem könnyű győzelmet szerezni… – Évekig versenyeztem úgy, hogy nem nyertem. Mindig ott voltam a cél előtt. Egy lépésnyire az első helytől, de mégsem sikerült. A szívósság, a csak azért is hangulat azonban vitt előre. Enélkül nem boldogulhattam volna.
– Visszajött a SKSE-hez. Sikerült a beilleszkedés? – A klub vezetői, az életkörülmények, a sportolási lehetőségek tekintetében minden segítséget megadtak. És már, mint edző is dolgozok a felnőtt- és ificsapatnál. A munkahelyemmel is elégedett lehetek. Mindenesetre sí nélkül én már el sem tudnám képzelni az életem – summázza az elmondottakat Vadas István.
Igyekeztem bemutatni egy sportolót, egy embert, ennél nincs, és nem is lehet érdekesebb feladat. Ha az eredmény netán kétséges lenne, a szándék jóhiszeműségéhez nem férhet kétség. Mert végtére is az ember nem más, mint az, amit tett, alkotott. Értelmével, állhatatosságával, tehetségével…
