A Salgótarjáni SE labdarúgócsapata – ma Salgótarjáni Acél, amely ez év tavaszán a 29. fordulóban visszalépett a megyei I. osztályú bajnokságtól – az elmúlt 101 évben számtalan kiváló labdarúgót nevelt ki. Ezek egyike volt a 46. évében járó Tóth Ernő, azaz Pötyi, aki a hetvenes évek elején tűnt fel a Sese gárdájában (akkor Salgótarjáni Kohász SE néven szerepelt az egyesület – a szerk.) A remek technikával bíró középpályás a kohászoktól került be a magyar ifjúsági válogatottba, majd pedig mintegy másfél évtizeden át ismert játékos egyénisége volt a magyar élvonalnak és a másodosztálynak. Többek között játszott a Kispest, a Debrecen, a Videoton csapatában, majd pályafutása vége felé belekóstolt a külföldi profi életbe is.
Tóth Ernő tizenkét éves korában jegyezte el magát a focilabdával. Pályafutását a Salgótarjáni Kohász SE-ben kezdte, ahol első edzője Rigó Lajos volt, akire mindig szeretettel emlékszik vissza. A tehetséges fiú hamar kiemelkedett korosztályából, és már tizennégy évesen bemutatkozott a Sese NB III-as felnőtt együttesében. Az 1973-74-es bajnokságban a legendás Walkampf Lajos is bizalmat szavazott a szárnyát bontogató ifjúnak, aki remek játékkal és gólokkal hálálta meg a lehetőséget. A kék-fehérek ebben a bajnoki évadban újonc létükre az NB II Északi csoportjában a tizedik helyen zárták a pontvadászatot. Nem véletlen, hogy a technikás ifjúra a válogatók is felfigyeltek. – A Seséből bekerültem az ifjúsági válogatottba, s ekkor több fővárosi nagycsapat is megkeresett – eleveníti fel a múltat Tóth Ernő. – Már-már úgy volt, hogy a bajnoki címeit azokban az években, sorozatban halmozó Újpesti Dózsához igazolok, amikor egyszer csak bekopogott a kispestiek képviseletében Komora Imre, aki 1974 nyarán elcsábított a katonacsapathoz.
Azokban az években a Honvédé volt az ország legjobb ifjúsági csapata, amelyben Tóth Ernő mellett a többszörös válogatottságig jutó Gyimesi László vitte a prímet. A tarjáni fiú is bekerült a nagycsapatba, ahol olyan klasszisokkal játszhatott együtt, mint Kocsis Lajos, Szűcs Lajos, Páncsics Miklós, Pintér Sándor, Pál József, Kozma Mihály és Póczik József. Nemzetközi kupamérkőzéseken is viselte a piros-fehér szerelést. – Kocsis Lajossal a tíz év korkülönbség ellenére is jól kijöttem – emlékszik. – Ebben bizonyára közrejátszott, hogy ő is Tarjánból került fel. De ugyanúgy megvoltam a többi öreggel is. Szóval befogadtak, jobban, mint a többi fiatalt.
Ám Kispesten az akkori mester, dr. Lakat Károly inkább az idősebb játékosokat vette figyelembe. A Pál, Kocsis, Pintér középpályás trió még évekig megbonthatatlannak látszott, így mindössze pár alkalommal jutott szóhoz. Közben megnősült és egyetlen vágya egy lakás volt. A debreceni vezetők ezt tudták számára biztosítani, így a békéscsabaiakat és a pécsieket visszautasítva 1976 nyarán a másodosztályú DVSC-t választotta. Egy évig mégsem szerepelhetett a vasutas gárdában. Egy rendelet értelmében ugyanis katona nem játszhatott civil csapatban, csak ha magasabb osztályba igazolt át. Tóthnak tehát maradt a megyei bajnokság, ahol ontotta a gólokat. Egy esztendő alatt közel százat rúgott. Egy év letelte után fokozatosan helyet követelt magának a Lokiban. Elsősorban rendkívül veszélyes szabadrúgásai és jó irányítókészsége miatt szerette a közönség. A csapattal az 1978-79-es bajnoki évadban feljutottak az első osztályba. – A pályafutásom legnagyobb élménye volt ebben a bajnokságban, ugyanis a DVSC-Nyíregyháza mérkőzés volt, amely eldöntötte, hogy feljutunk az NB I-be – emelte ki az egykori remek középpályás. – Az én 11-esből lőtt gólommal szereztük meg a győzelmet. Akkor én voltam Debrecenben a legboldogabb ember, a szurkolók sírtak örömükben.
Ezt követően az NB I-ben a hajdúságiaknál egy ideig – másokkal együtt – kegyvesztett lett, így átkerült a Debreceni Kinizsibe. Kovács Ferenc mesteredző azonban látott fantáziát a kissé túlsúlyos középpályásban, és 1981 nyarán visszavitte a DMVSC-be. Döni – Debrecenben így becézték – bizonyítani akart, rövid idő alatt több mint tíz kilót adott le, s 1982 tavaszától újra karmesterként villogott. Aztán érkezett de. Puskás Lajos edző, mely után 1985 nyarán Tóth Ernő az NB II-es Nyíregyháza csapatához igazolt, majd Kovács Ferenc, volt mestere kérésére 1987-88-ban újra élvonalban játszott, a Videotonnál, majd ismét a nyírségi együttes következett. Salgótarjánba 1989-ben tért vissza, ahol fél szezonig az SBTC játékosa lett, majd pedig külföldön, Ausztriában, Sankt Pölten melletti település, Karlstetten harmadosztályú csapatánál kamatoztatta tudását és tapasztalatát, egészen 1993-ig. – Hazatértem után visszaköltöztem Debrecenbe – folytatta Tóth. – Alacsonyabb osztályú csapatokban – Mikepércs, Sáránd, Biharkeresztes – játékos-edző voltam. Emellett edzősködtem ifjúsági együtteseknél is (Debreceni Sportiskola, Olasz Focisuli).
Pályafutása fontos állomásának tekinti az NB I-es bemutatkozását a Kispest színeiben, valamint azt, hogy a Debrecennel feljutottak az első osztályba. Nagy dolognak tartja, hogy dr. Lakat Károly a Kispestnél, majd a Debrecennél és Kovács Ferenc a Debrecennél és a Videotonnál is volt edzője. – Vállalkozóként tevékenykedem – sportruhákkal foglalkozom – 1990-től – folytatja a sportember. – Három lányom van, egyikük sem sportol. A két nagyobb már megtalálta helyét az életben, míg a legkisebb még tanul Debrecenben, a kereskedelmi iskolában. Szerintem a család fontos, jól megértjük egymást a gyerekekkel. Salgótarjánba 1999 februárjában tértem vissza, és még levezetésként az őszön fél szezont játszottam a Karancsberény csapatában. Bíztam benne, hogy Salgótarjánban valamilyen szinten részt tudok venni a labdarúgásban, de sajnos süket fülekre találtam. A jelen pillanatban több edzői ajánlatom van Debrecen és környékénél. Amennyiben nem jön össze az edzői szerződésem, akkor maradok szeretett szülővárosomban, és ha számítanak rám, akkor szívesen segítenék Salgótarján labdarúgásának felemelkedésében – zárta szavait az egykori kiváló középpályás.
