1991/1992. A név- és klubelnök csere ellenére az előző évihez képest nem sokat változott a játékosállomány, mindenki maradt, érkezett viszont Sinisa Radonjic és Tóth Ádám. A cél a feljebbjutás, azaz az A-csoportos hely kiharcolása volt. Ha bakikkal is, de elért a csapat a keresztbejátszásig, itt azonban befejezték a bajnokságot, az A-csoportos csapatok már nem játszottak a SKK-val. Az anyagi nehézségek erősödtek, hiszen a játékosok egyre többe kerültek az egyesületnek, amelyen még a gyakori telt ház (nemegyszer 1700 néző!) sem segített. Hazai környezetben nem is volt gond a játékkal, ám idegenben, sorsdöntő mérkőzéseken nem tudott bravúrt felmutatni a gárda. Az együttes a legjobbak mögötti első sorban volt, de hiányzott az átütőerő. A második NB I/B-s év nagy vízválasztó volt, az önálló életet éppen csak tanuló klub gazdaságilag, szerkezetileg hamar összeomlott, így a vezetőség a szezon végén lemondott. Furkálódások kezdődtek, egyes játékosok vezetői babérokra törtek, azaz teljes volt a káosz. Erre egy remek példa Juhász Béla búcsúmérkőzése, amely előtt a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége a „Kosárlabdázás Városa” zászlót adományozta Salgótarjánnak, illetve több aktívát kitüntetett. A Pécs elleni összecsapáson aztán az enervált, színtelen, a közönséget figyelmen kívül hagyó hazai csapat totális vereséget szenvedett. Morálisan, gazdaságilag, erkölcsileg és szakmailag darabjaira hullott a csapat…
1992/1993. Az új bajnokság előtt szinte teljesen új csapatot kellett építeni. Távozott az elnök Dombi András, az edző Tatár István, s a játékosok egy része is menni készült. Az új vezetés a régi sikerek egyik nagy helyi kosarasát, Boronyai Tamást kérte fel az edzői tisztre. Az előző keretből maradt Borók, Molnár, Földesi, Fekete, Tóth és Klug, melléjük érkezett Bede Miklós, Dimitrij Skurin és Mirko Zserajics. A munka folyt, a sikerek azonban nem jöttek. Az alapszakaszban, sorozatban kapott ki a gárda, ráadásul egy komoly sérüléshullám is akadályozta a megfelelő munkát. Boronyai Tamás lemondott, helyére az egykori játékos, Farkas Attila került, aki új szellemű edzésekkel, nagyobb követelményrendszerrel próbálta rendezni a sorokat. Egerből Salgótarjánba igazolt Nádai Zoltán, s végre megállt a zuhanórepülés, bár a gárda az eddigi leggyengébb helyezését, a huszadikat érte el. Az előző év vége óta tartó kudarcsorozat egy tisztulási folyamatot indított el, körvonalazódott egy magalapozott szakmai munka, s végre előtérbe került az utánpótlás is. A klub városi diákbajnokságot indított, emellett a játék népszerűsítésére indult a kosaras hétvége, a kosaras-bál, színpadi show-ban, csapatárverésen mutatkoztak be a játékosok.
1993/1994. A megújulás néhány korábbi támogatót is visszacsalogatott a klub mellé, erősödött a menedzsment, így a cél ismételten a feljebblépés volt. A statisztikák alapján a játékos ranglisták legjobbjait csábították a nógrádi megyeszékhelyre: Ruszlan Haszjanovot, a 241-szeres válogatott Berkics Lászlót, Kovács Nándort. Borók, Földesi, Fekete, Klug, Molnár és Skurin maradtak, akárcsak Farkas edző, s a keretet elnézve tényleg nem volt merész kijelentés: irány az A-csoport! Ha nem is könnyen, de a gárda hozta az eredményeket, továbblépett az alapszakaszból, ám a rájátszásban ismét nem sikerült az A-s csapatok közelébe férkőzni. Idegenben továbbra sem volt képes bravúrokra az SKK, talán, mert az edző és a játékosok nem igazán találták meg a közös hangot az edzéseken és a mérkőzéseken. A csapat vezetőinek dolga sem volt könnyű, hiszen névadó főszponzor nem lévén napi kis összegekből kellett a büdzsét előteremteni. A keretet figyelembe véve (azóta sem volt ilyen erős csapata Salgótarjánnak), ez volt az eddigi legnagyobb csalódás. Pedig, ha akkor ez a gárda az A-csoportban játszik, nem esik ki, a feljutás azonban mégsem sikerült. Újfent szertefoszlott egy nagy álom, következtek a dolgos hétköznapok.
