A második világháborút követő újkori olimpiák történetében, Mexikó után négy évvel, az 1972-es müncheni olimpián ismét négy nógrádi sportoló (Básti, Botos, Komka, Katkó) képviselte klubját, ezáltal szűkebb hazáját, megyénket is. A négy sportoló közül az egyik Katkó Pál, aki mindvégig hű maradt a városhoz, a klubjához és munkaadójához, a Salgótarjáni Kohászati Üzemekhez. Az egykori olimpikon sportlövő 53 évesen nyugdíjas és a városi vásárcsarnok bejáratánál, kis táskával, lyukasztóval a kezében, parkolódíj-beszedő.
– Amikor elküldtek nyugdíjba, szinte azonnal felszedtem harminc kiló súlyfelesleget – mondja szabadkozva az egykori biztos kezű sportlövő. – Egyébként minden másnap vagyok szolgálatban. Nem restellem én a munkát, bárcsak jutna mindenkinek belőle. No, és jól jön egy kis nyugdíj kiegészítés is. – Közel negyven évig három műszakban dolgozott. Mennyi a nyugdíja? – A létminimum körül mozog, közel sem éri el a tízezret. No, nem dollárban, vagy schillingben, hanem kemény magyar forintban. Az urak a parlamentben, tudomásom szerint, ennél valamivel többet keresnek. – Katkó Pál 1964-től 1974-ig a magyar válogatott tagja volt, számtalan verseny győztese. Húsz évvel a müncheni olimpia után miként emlékszik az akkori versenyekre? – Minden vágyam az volt, hogy egyszer kijussak az olimpiára. Nos, ez megadatott számomra. Münchenben egyébként mi, sportlövők elsőként érkeztünk meg az olimpiai faluba, s a kiérkezés után minden nap edzettünk. A foglalkozások során itthon, és Münchenben is gyakran meglőttem a dobogóhoz szükséges köröket. A versenyek ideje alatt viszont sokat idegeskedtem, és szerencsém sem volt. Nem sikerült igazán jól szerepelnem. A hatvan versenyző között a huszadik helyezést sikerült elérnem. Igaz, tudomásom szerint kategóriámban, a sportpisztolyosok között, azóta sem ért el ennél jobb eredményt egyetlen magyar versenyző sem az olimpiákon.
– Mégis, mi lehetett a gond? – Nagyon rossz hatással volt rám az izraeli sporttársak ellen elkövetett merénylet. Mindig, ahogy kinéztem a szobám ablakán, pontosan odaláttam a szörnyű tett színhelyére. Két évtized távlatából is nagyon megrázó számomra az akkori vérengzés. Ezt soha nem lehet elfelejteni. – Ma milyen kapcsolata van a sporttal? – Tagja vagyok a SKÜ lövészklubjának, s évi egy-két versenyen még elindulok. Egyébként a sportlövészet aktív versenyző koromban is ráfizetéses vállalkozásnak számított. Annak idején havi négyszáz forint kalóriapénzt kaptam, ellenben elúsztak a hétvégéim, mivel a versenyeket többnyire akkor rendezték. – Van-e valamilyen hobbija? – A természet szeretete, mindenek előtt! Tavasztól késő őszig, az erdő az én igazi világom. Szerencsére olyan helyen lakom, hogy mihelyst kiteszem a lábam, máris az erdőben találom magam.
– Milyen munkakörben dolgozott a kohászati üzemekben? – Az általános iskola befejezése óta a SKÜ kovácsoló gyárrészlegében dolgoztam három műszakban. Akkor a 15 éves srácokat is lehetett éjszakai műszakban foglalkoztatni. Bő három évtizeden át ellenkalapáccsal dolgoztam. Autóalkatrészeket, villáskulcsokat és fogaskerekeket készítettem. Szerencsére mindig jó szellemű kollektívában dolgoztam. Éppen ezért, az olimpiám jobb eredménnyel szerettem volna megörvendeztetni munkatársaimat, sajnos ez nem sikerült. – Mi jut eszébe a klubhűségről? – Aktív versenyző koromban több fővárosi sportklub vezetője is megkeresett, hogy igazoljak hozzájuk. Anyagiakban lényegesen többet ígértek, mint amit a SKÜ-től kaptam. Bő tíz éven keresztül, bejártam a fél világot. Külföldön járva is többször rá akartak venni, hogy maradjak kint. Nekem viszont ez a város, a klub, a gyár volt a mindenem, és ma is vallom: itthon a legjobb.
A vásárcsarnoki parkolóból kifelé haladva elfog a nosztalgia. Nógrád megyét az 1968-as és 1972-es olimpiákon még négyen-négyen képviselték. Az azóta rendezett négy nyári olimpián viszont mindössze ketten. Most, Barcelonában is hiányozni fognak a nógrádi versenyzők.
