A kohászati üzemek főbejáratáig hallatszik a több tonna súlyú kalapácsok zaja, ahol az egykori nógrádi születésű olimpikon, a sokszoros magyar válogatott sportlövő, Katkó Pál immár több mint harminc éve dolgozik három műszakban. A kovácsoló részleg József Attila nevét viselő, harminctagú kollektívájának brigádvezetője a sokszorosan kitüntetett, kiváló dolgozó, a most negyvenöt éves, biztos kezű lövész. Sportpisztollyal háromszor nyert magyar bajnokságot, de 1971-ben, légpisztolyban is győzött. Katkó Pál az 1972-es müncheni olimpián a magyar csapat tagja és egyénileg huszadik volt. A válogatott tagjaként tucatnyi országban járt: Szovjetuniótól Kubáig, Bulgáriától az északi államokig képviselte a nógrádi és a magyar színeket.
– Hogyan kezdődött a sportpályafutása? – kérdem az egykori olimpikont. – Tizenkilenc éves voltam, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy lassan be kell vonulnom a seregbe, és a fegyverekhez alig értek valamit. Lementem a MHSZ lőterére, és itt ismerkedtem meg a fegyverekkel. Az azóta elhunyt Décsey Feri bácsi foglalkozott velem, akinek emlékére rendszeresen rendeznek lőversenyeket. A sportpályafutásom kezdetén kispuskával lőttem, csak később tértem át a sportpisztolyra. Volt időszak, hogy mind a két műfajt csináltam, de rokonszenvesebb volt a sportpisztoly. – Miként emlékszik a Münchenben rendezett olimpiára? – Mint minden sportolónak, nekem is ez volt a vágyam, kijutni a négyévente rendezett sportversenyekre. A lövészek elsőként érkeztek az olimpiai faluba, és a kiérkezés után mindennap, edzés… A szálláshelyünktől tizenöt percenként közlekedtek a buszok, és vagy öt kilométerre lehettek a versenyek színhelyei. Edzéseken ott is és itthon is gyakran meglőttem a dobogóhoz szükséges köröket, de az olimpián a tétre menő versenyek ideje alatt elég sokat idegeskedtem, és szerencsém sem volt. Most is, ha visszagondolok bánt a dolog. Mert, ha öt-hat körrel is többet lövök, másként alakulhatott volna minden. Így hatvan versenyző közül a huszadik helyezést értem el. A felelősség súlya mintha megbénított volna, a szokottnál kevesebb volt a tízes találatom.
– Sportolóként úgy tudom sokat utazott. – Több országban jártam, amit a lövészetnek köszönhetek. Eljutottam olyan helyekre is, ahol annak idején csak álom lett volna eljutni egy turistának. A Kohásztól minden segítséget megkaptam a zavartalan felkészüléshez, a munkatársak szurkoltak értem, és ezt szerettem volna jobb eredménnyel meghálálni nekik. Hívtak engem más neves klubok is, hogy igazoljak hozzájuk. Lehet, hogy jobb anyagi körülmények közé is kerültem volna, de én maradtam a Kohászoknál, ahol 15 éves korom óta három műszakban dolgozom. (Akkor még nem szólt a szakszervezet, hogy ilyen fiatalon nem lehet…) – Mi a munkaköre? – Jelenleg ellenkalapáccsal dolgozom, villáskulcsokat, autóalkatrészeket és fogaskerekeket csinálok. Éppen jókor jött, most van egy kis időm a beszélgetésre. Egy nagyobb darabot tettem az izzókemencébe, és annak idő kell, amíg felizzik, hogy a szükséges alkatrészt el tudjam belőle készíteni.
Lassan lejár a szünet, kérdi is tőlem, hogy mennyi az idő. Ezt egyszersmind búcsúzásnak is szánja, egy percet sem akar kihagyni a termelésből az erőskezű kovács. Még nézem egy pillanatig, amíg beindítja a több tonnás ellenkalapácsot, és mintába rakja az izzó vasat, hogy szakértelme nyomán sorra készüljenek a villáskulcsok, az alkatrészek.
