Miközben a világ szeme egyre sűrűbben tekintget a salgótarjáni atlétika sátoros ünnepére, a Bubkát, Taraszovot, Kosztadinovát és még egy sor világnagyság szédületes parádéját ígérő AP Rekord ugrógála felé, nem árthat, ha a rideg helybeli valóságra is vetünk néhány pillantást. A salgótarjáni labdarúgás és atlétika csodás fellegvára, a Kohász stadion napról-napra siralmasabb képet mutat. Régen letűntek azok a daliás idők, amikor tíz-tizenötezren is szorongtak a lelátókon. Amióta a foci csillaga leáldozott, kevesen járnak erre. Az acélgyár is szenved, több mint évszázados fennállása alatt soha nem élt át ilyen mély válságot. Másra sincs elég pénz, nem a stadionra. Az ország egyik legszebb sportlétesítménye átadta magát a lassú enyészetnek.
Most is csend honol a pálya körül, csak néhány atléta kinézetű fiatal rója a köröket rendületlenül. Közöttük van Balázs Dénes is, aki alig, hogy hazaért Amerikából egy kis vakációzásra, máris egy arany- és egy ezüstérmet hozott el a minapi országos juniorbajnokságról. – Nagyon szomorúságosak a körülmények – panaszkodik. – Nincsen melegvizünk, így edzés után nem tudunk megfürödni. Lassan már hideg víz se lesz, és ami most a csapból folyik, abból inni merő öngyilkosság. Volt már itt, aki betegséget kapott tőle. Ami pedig az öltözőt illeti, rossz ránézni, siralmas, elhanyagolt.
A látvány láttán Petőfi jut eszembe: „Roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat.” Kinn is sétálunk egyet. A gaz felveti a pályát. A salakon hatalmas gödrök éktelenkednek, csoda, hogy még senki sem törte ki benne a bokáját. A vizesárok használhatatlan. A gödör helyzete mellesleg azért fontos, mert Balázs éppen 3000 m akadályon nyerte a juniorbajnoki címét. A kedvezőtlen feltételek miatt egyre kevesebb az atléta is. Melyik az a gondos szülő, aki elengedi a gyerekét egy ilyen lerobbant helyre, ahol még megfürödni se tud szegényke? Valaminek történnie kellene a Kohász stadionnal. A felújítás viszont belekerülne 30 millió forintba is. Ez utóbbi összeget már Máté Csaba, a középtávfutók edzője saccolja. Ennyi pénze, nem nehéz ezt előre látni, mostanában nem lesz a tulajdonosnak, a kohászati üzemeknek. Az önkormányzat pedig a jelenlegi létesítményeit sem képes üzemeltetni, ezért zárták be az uszodát is. – Nem vitás, a helyzetünk korántsem irigylésre méltó – folytatja Máté Csaba. – Mégis, talán addig jó, amíg a stadion az acélgyáré, mert addig biztos, hogy beengednek bennünket. Ha nem az övék lesz, talán ki is zavarnak minket innen. Különben a gyár igyekszik segíteni, de túl szűkösek a lehetőségek.
Máté bolond lenne rosszat mondani a SKÜ-ről. A gyárban dolgozik, isten ments, hogy még megüsse a bokáját. Mégis, valaminek történnie kellene a megye egyetlen igazi stadionjával, lehetőleg addig, amíg nem késő. A létesítmény fenntartásáról az acélgyár, az atlétaegyesület, a városi és a megyei önkormányzat valamiféle közös teherviseléssel bizonyára tudna gondoskodni. De erről csak mi elmélkedünk, Mátéval, Balázzsal, s lehet, hogy hülyeséget beszélünk, mert a tulajdonviszonyok, anyagi problémák miatt kivitelezhetetlen. De a gyönyörű stadion nagy értéke Salgótarjánnak. Mint fentebb említettük, Balázs 3000 m akadályon aranyérmet, 5000 m-en ezüstérmet nyert a junior OB-n. Az amerikás fiú nagyon készült a versenyre, mert itthon is be akarta bizonyítani, hogy a tavalyi sérüléssorozata után nem felejtett elfutni. Nos, a bizonyítás jól sikerült. – Boldog vagyok, és itthon mindenki együtt örül velem – lelkendezik a bajnok. – Salgótarjánnak, a SKDASE-nek nagyon kellett ez a bajnoki cím.
Máté Csaba némi elégedettséggel nyugtázza, hogy a korábbi összezördülés után az önkormányzat immár sokkal jobban a szívén viseli a kohász atléták sorsát. A mester és tanítványa az augusztusi felnőtt országos bajnokságra készülnek. Heti két alkalommal Budapesten, műanyagpályán edzenek. Csak így van esély arra, hogy Balázs 800 m-en, vagy 1500-on felállhasson a dobogó legmagasabb fokára. Nem ez lenne már az első ilyen eset… Milyen érzés az egyesült államokbeli tejjel-mézzel folyó kánaán után szinte kőkorszaki körülmények között készülni? – Dolgozni mindenhol egyformán kell – válaszolja. – Amerikában kényelmesebbek a körülmények, itt nehezebbek. A felszerelést is saját zsebből vásárolom. Munka nélkül azonban a tengeren túl se lehet eredményeket elérni. Se a szauna, se az erősítőgép, se a műanyag pálya nem fog ott se futni helyettem.
– A jobb körülményekért nem kell Amerikáig utazni – vetem közbe. – Salgótarjánban nincs sportállás, nincs felkészülési juttatás. Máshol kapva kapnának egy ilyen versenyzőért. – Szeretem Salgótarjánt, és ezt egyre jobban érzem, amióta az év nagyobb részét a messzi távolban töltöm – mondja. – Borzalmasak a körülmények, de mi nem adjuk egykönnyen magunkat. Remélem, hogy hamarosan ebben a városban is javulnak az életviszonyok. Hallom a szirénénekeket, melyek más irányba csábítanak, de ha én is elmennék, ki maradna atlétának Salgótarjánban? Itt kellett abbahagyni…
