Bár Salgótarján labdarúgásában a SBTC-nek volt a legeredményesebb korszaka, a leghosszabb múlttal a SSE és utóda, a St. Acél rendelkezik. Az egykor az ország legszebb fekvésű pályájának tartott létesítmény ma már a szegénység és igénytelenség nyomait viseli. A labdarúgó szakosztály életben tartója Horváth Gyula. A fiatalabb generációhoz tartozó szakembernek a jelenlegi szint eléréséhez az acélgyári háttér mellett sikerült társakat és pénzügyi forrásokat találni.
– A salgótarjáni labdarúgás válságának gazdasági okai közismertek. Hogyan élik meg mindennapjaikat? Lát-e a válságból kivezető utat? – A jelenlegi állapot kialakulásában a gazdasági helyzet változása döntő szerepet játszott. Amíg régen az Acélgyár eltartotta az egyesületet, most sokkal szerényebb mértékben tud bennünket támogatni. A mostani szinten, azaz a megyei első osztályban való működéshez szükséges négymillió forintot apránként, több forrásból, igen fáradságos munkával lehet összehozni. Aki úgy gondolja, hogy ezen a szinten önfinanszírozó sporttevékenységet kell folytatni, az nem ismeri a valóságot. Több kisebb településen ugyanis érzékelhetően nagyobb a labdarúgás támogatottsága, mint amit mi itt, Salgótarjánban tapasztalunk. Szomorúan kell megállapítanom, a SBTC és SSE hírnevéhez méltatlan a megyében való szereplés. Nem törvényszerű, hogy a két neves klub megtartsa vezető szerepét. A baj inkább az, nincs az igazán minőségi munkát lehetővé tevő összetartó erő a klubokban, így a versenysport élvonalában űr támadt. Korszerű szemléletről, bármilyen zseniális tudás érvényesítéséről, a szakmáról fölösleges addig beszélni, amíg a szakosztályokban az alapvető feltételek biztosítása gondot jelent.
– Az önkormányzat az utánpótlás számára a feltételeket a sportiskolai egyesület létrehozásával kívánja biztosítani. Mennyire befolyásolja ez az életüket? – Salgótarjánban, a Petőfi iskolában már volt focisuli. Kívánjuk a sportiskolának, hogy mielőbb eredményes legyen a munkájuk. Nekünk a magunk útját kell járni. Nem lehet mindent az önkormányzattól várni, mert jelenleg a város egyetlen klubot sem tud eltartani. Hogy mennyi támogatást adnak, sok mindentől függ, arra kevés a befolyásunk. Köszönjük a támogatást, akárcsak az acélgyárnak, amellyel ma is nagyon jó az együttműködés. Számunkra minden nap a túlélés napja. Ezért azt kérjük a sportág irányítóitól, hogy ne hozzanak olyan irreális döntéseket, amelyekkel létünket fenyegetik, mint legutóbb, amikor a megyei csapatok számára előírták három új utánpótlás csapat kötelező szerepeltetését. Sok kisebb helyen a csapatok létszámának biztosítása is nehézségekbe ütközik, nem beszélve a megnövekedett létszám járulékos költségvonzatairól.
