Hatvanegy éves, de még mindig frissen, fiatalosan mozog. Kék szeme megcsillan és mosolyog, amikor a labdarúgásról beszélgetünk. Az örökifjú Vics Antalnál, a Salgótarjáni SE hajdani labdarúgójánál járunk. A szurkolók még emlékeznek a kitűnő balhátvédre, aki rúgótechnikájával és jó helyezkedésével tűnt ki a mérkőzéseken. Érmek, emléktárgyak, régi képek idézik a múltat, a nagy labdarúgó csaták emlékét. Tizenhat éves voltam, amikor mint jobbhátvéd kerültem a csapatba. Nem sokkal később már balhátvédet játszottam és ez lett az igazi helyem. Az emléktárgyak közül leginkább egy csillogó aranyérem ragadja meg a figyelmünket. A sok közül talán ez a legszebb emlékem – mondja. Akkor kaptuk, amikor a Tatabánya legyőzése után megnyertük a Vidéki Országos Amatőr bajnokságot. Az egyesülettől egy ezüst zsebórát és cigarettatárcát is kaptam. A képeken feltűnnek a régi nagy csapatok, a riválisok: SBTC, PBÜSE, DVTK, Ózd. Igen, a legnagyobb csatát mindig ezek ellen a csapatok ellen vívtuk. Az igazi rangadót azonban az örök rivális, a SBTC csapata elleni mérkőzés jelentette emlékszik vissza. Huszonkétszer öltötte magára az Észak-Magyar válogatott meggypiros mezét. Nevét sok helyen ismerték és a kitűnő labdarúgót nem egy egyesület szerette volna magáénak mondani. Vics Antal hű maradt klubjához, pedig hívták Újpestre és több más helyre. Negyvenhat évet dolgozott az Acélárugyárban, mint bádogos. Nem egyszer vasárnap délelőtt még a tetőn láttuk, munka közben, délután már a labdarúgó pályán. Amikor elbúcsúztunk tőle, még egyszer megjegyezte: – Nagyon szerettem játszani, és még mindig játszanék, csak ne lennék hatvanegy éves.
