Bizonyára sokan emlékeznek még az acélgyári focidrukkerek közül arra, hogy a hetvenes évek közepén az akkor harmadik vonalban szereplő salgótarjáni kedvencek között szerepelt egy nyolcadikos kisfiú. A „Pötyi” becenévre hallgató fiatalembert Tóth Ernőnek hívták és bizony nem kellett nagy jóstehetségnek lenni ahhoz a megállapításhoz, hogy a SKSE ifjú titánja sokra fogja vinni majd a zöld gyepen pályafutása során. Így is lett, hiszen közel egy évtizeden keresztül nyűtte a focicsukát az első osztályban, s bár nem lépett pályára a magyar válogatottban, a szűk keretbe azért többször is meghívást kapott. Közel harminc esztendő után úgy tűnik, végleg hazaköltözött szülővárosába, így aztán természetes, hogy mi is egy rövid beszélgetésre invitáltuk az egykori kiváló labdarúgót.
– Kérlek, idézd fel emlékeidben, hogyan is ismerkedtél meg a labdarúgással – fordultunk a még mindig jó kondícióban lévő sportemberhez. – Miután nem messzire laktunk a Kohász-stadiontól, szinte természetes volt, hogy suli után barátaimmal a focipálya felé vettük az irányt – kezdte Tóth Ernő. – A serdülőcsapatban Misecska Sanyi bácsi kezei alatt gyorsan megszerettem a sportágat, neki és Rigó Lajosnak a mai napig sokat köszönhetek, hiszen ők indították el a labdarúgó-karrieremet. Nagyon jó utánpótlása volt akkortájt a Sesének, így aztán nem csoda, hogy Földi Attilával, Oláh Zoltánnak, Fekete Lászlóval, Krivanek Lászlóval és Marcsok Jánossal egyik napról a másikra a felnőtt csapat öltözőjében találtuk magunkat. Az idősebbek nagy szeretettel fogadtak, Vári, Csala, Tajti, Gáspár és a többiek sokat segítettek a zökkenőmentes beilleszkedésben. Közben Walkampf Lajos bácsi meghívott a megyei ifjúsági válogatottba, ahol nem mehetett rosszul a játék, hiszen tagja lettem a magyar korosztályos válogatottnak is. Salgótarjánból a felejthetetlen emlékű Szlivka Lászlóval gyorsan gyökeret vertünk a legjobbak között. Sok nagyszerű élményt kaptam a válogatottól, hiszen 16 esztendősen megjártam Kubát, Iránt és még ki tudja hány gyönyörű országot.
– Közben bajnok lett a NB III-ban a SKSE, te pedig vándorbotot vettél a kezedbe. – Esztergályos tanuló voltam, amikor 1974-ben megkeresett az Újpesti Dózsa és én aláírtam az elém tett átigazoló lapot. Tudomást szerzett erről a Bp. Honvéd vezetése is és Komora Imre agitálása, valamint némi adminisztrációs trükközés segítségével végül is a kispestiek játékosa lettem. A sztárokkal teletűzdelt Honvédban gyorsan megszerettek, a Salgótarjánt is megjárt Kocsis Lajos pedig szinte második apámként egyengette utam. Alig múltam 16 éves, amikor bemutatkozhattam az élvonalban, az MTK elleni meccsen csereként léptem pályára Weimper István helyett. Nagy tehetségként tartottak számon, az ott letöltött két év alatt azonban mindössze kilenc alkalommal ölthettem magamra az első csapat mezét. Közben megnősültem, a Honvédból pedig egy esztendőre kölcsönadtak Debrecenbe, amiből aztán sokkal több lett, hiszen nagyon megszerettem a cívisvárost, és a vezetők, valamint a szurkolók is elégedettek voltak produkciómmal. 1985-ben Nyíregyházára igazoltam, majd Kovács Feri bácsi, aki a Lokiban már volt trénerem, elvitt az akkor nagyon jó játékerőt képviselő Videotonhoz. Innen ismét Nyíregyházára vezetett az utam.
– Amikor csörgött a telefon. – Így igaz, a vonal másik végén pedig Jeck Ferenc volt, aki megkérdezte nem volna-e kedvem a Stécében focizni? Természetesen volt, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül érkeztem a fekete-fehérekhez, jól is éreztem magam, ám rövidesen jött egy visszautasíthatatlan osztrák szerződés, ezért fájó szívvel ismét búcsút intettem Salgótarjánnak. Pár év játék után a sógoroknál akasztottam szögre végleg a focicsukát. – Nekem úgy tűnik, a nagyszerű pályafutás ellenére sem vagy maradéktalanul elégedett. – Sajnos, amikor istenigazából jól ment a játék, nem sikerült külföldre igazolnom, mivel akkor még nagyválogatottság kellett az idegenlégióskodáshoz. Miután én csupán kerettagságig vittem, sajnos nem válhatott valóra a nagy álom. – Milyen kapcsolatod van jelenleg ahhoz a sportághoz, amit aktív játékosként nem akármilyen színvonalon űztél? – Debrecenben utánpótlás edzőként tevékenykedtem a Lokinál, a sportiskolában és az Olasz Focisuliban, s koptattam több megyei első osztályú hajdúsági együttes kispadját az évek során. Most, hogy hazajöttem, szeretnék bekapcsolódni Nógrád megye labdarúgósportjába, s természetesen az elvégzett munkám által megbecsült tagjává válni ennek a nagy családnak. Bízom benne, hogy erre rövidesen lehetőségem nyílik – zárta szavait, a nagy utat megjárt, s most végleg hazatérő Tóth Ernő.