A nyáron egy tehetséges 18 éves salgótarjáni atlétalány megyei csúcsot javított a budapesti nemzetközi ifjúsági versenyen. Nem egy olyan rekordot tartanak számon, amelyet éveken át senkinek sem sikerül megdönteni. Az atlétika ebből a szempontból is a sportok királynőjének számít, hiszen sokszínűsége a biztosíték arra, hogy egyes számokban akár évente többször is, másokban több mint egy évtizeden át sem tudják átírni az élsportolók a csúcslistát. Akiről most lesz szó, még óvodás volt, amikor az általa most túlszárnyalt rekordot beállították.
Név: Bereczki Beáta, Születési idő: 1966. december 7., testmagasság: 177 cm, súly: 64 kg., egyesülete: SKSE, Munkahelye: a Madách gimnázium tanulója.
– Hogyan emlékszel vissza a nagy pillanatra? – Már a bemelegítésnél éreztem, hogy jól megy majd a dobás ezen a napon. Többször is 44 méter fölé szállt a gerelyem. Sőt, egy jóval nagyobb dobás is kiszaladt, de sajnos nem volt érvényes, mert nem a hegyével landolt a dárda. Végül aztán a legnagyobb érvényes dobás után 45,20 méter lett a Nógrád megyei felnőtt és ifjúsági csúcs. – Tudod mióta állt fönn a régi? – Igen, tizenkét éve ostromolták már, eddig hiába. Tudtam, hogy közel járok hozzá, és el is határoztam, hogy igyekszem mielőbb megdönteni. A téli nehéz időszakokban, amikor úgy éreztem, már minden erőm elfogyott, ezzel biztattam magam. – Ismered-e az elődödet? – A régi csúcsot Bagyinszki Borbála tartotta 44 méter körüli eredménnyel. Úgy tudom, ő ma a pásztói Mikszáth Gimnázium testnevelő tanára.
– Hogyan tanultál meg ilyen jól bánni a gerellyel? Egyáltalán: mi kell ahhoz, hogy valakiből jó dobóatléta és már ilyen fiatalon megyei felnőtt csúcstartó legyen? – Nagyszánásról kerültünk Nógrád megyébe, és én már gyerekkoromban rajongtam a sportért. A legjobban úszni szerettem, majd amikor a szüleimet Bárnába helyezték át, a salgótarjáni Petőfi Általános Iskolába írattak be, testnevelés tagozatra. Ekkor nyergeltem át az atlétikára. Kezdetben a futás volt a legkedvesebb számom, nyáron a salak, télen pedig a hó vonzott. Északi összetettben az 1979-es úttörő olimpián bronzérmes lettem. – Hogyan lehet összeegyeztetni ennyire eltérő sportágakat egymással és csúcsszinten a tanulással? – Az első tagozatban még ment valahogy a dolog, bírtam energiával. Később persze komolyra fordult a helyzet, döntenem kellett. Bár mindkettőt szívesen csináltam, végül mégis az atlétikánál maradtam. A nővérem, Brigitta a téli sportot választotta, és nem is bánta meg, hiszen többszörös magyar bajnok máris. Számomra a sízés ma már csak hobbi, kiegészítő sport. Egyébként visszatérve az előző kérdésre, megpróbálkoztam az összetett számmal is, és egészen jól ment a kislabda dobás. Nyolcadikos koromban 64 métert hajítottam. Rákóczi és Gedőczi tanár úr segítségével aztán áttértem a komolyabb, felnőttesebb gerelyhajításra. Velük sajátítottam el az alapokat, és mostani edzőm, Csábi Imre csiszolgatja azóta a technikámat.
– Szerinted, miben kellene még javulnod ahhoz, hogy még távolabbra szálljon a gerely a kezedből? – Elismerem, igaza van az edzőmnek, amikor főleg a kitartást, a nagyobb akaraterőt hiányolja. Robbanékonyságban is van még mit javulnom. – Mit jelent ez a közeljövőben, méteresítve? – Még az idén szeretném elérni az ötven métert. Pedig egyáltalán nem könnyű. Tavalyelőtt még több mint tizenkét métert tudtam javulni, azóta minden centiért sokkal jobban meg kell küzdenem. Szerencsémre szüleim, osztálytársaim, tanáraim, edzőim és az egész város atlétabarátai szurkolnak, és sokat segítenek azért, hogy ez sikerüljön.
