Décsey Ferencet, az egykori kiváló sportpisztolyost még ma is sokan megállítják Salgótarján utcáin, s az esetek legalább kilencven százalékában a sport, azon belül is az olimpia a téma. Décsey akár három olimpián is szerepelhetett volna, ám „csak” az 1952-es helsinki szereplés adatott meg száméra. Rómába 1960-ban nem ment el, mert a lövészbetegség, a csontozat egyoldalú terhelése itthon marasztalta, 1956-ban pedig a sors űzött vele kegyetlen játékot. A tehetséges fiatalemberre korán felfigyeltek a sportág irányítói, s hamarosan olyan kiválósággal edzhetett, (sőt, olykor cirkuszi számokat megszégyenítő produkciókban bemutatózott) együtt, mint Takács Károly, az ötalakos gyorspisztoly kétszeres (London 1948, Helsinki 1952) olimpiai bajnoka. Igazából az 1952-tőt követő években vált biztos kezű sportpisztolyossá, olyanná, aki komoly esélyekkel utazhatott volna 1956-ban Melbourne-ba, a XVI. nyári olimpiai játékokra.
– Október 6. és 8. között még egy nagy nemzetközi versenyen vettem részt Bukarestben – emlékszik vissza Décsey Ferenc. – Remek formában voltam, nagyon jól ment a lövés, akárcsak a korábbi nemzetközi versenyeken. A világbajnok szovjet Jasinszkijtől mindössze egy kör hátránnyal kaptam ki. De ez akkor már nem is volt különösebben lényeges, mert biztos utazónak számítottam, megvolt az eskü, a formaruha, már csak utazni kellett volna. Egyelőre semmi gátló tényező nem merült fel. A szabadsághegyi edzőtáborban készültünk sok más sportág képviselőivel egyetemben. Mivel már vagy hat hete nem láttam a családomat, engedélyt kértem Berzetei Gyula szövetségi kapitánytól, hogy pár napra hazamehessek. Az olimpia november 22-én kezdődött, az én kálváriám pedig akkor, amikor hazaengedtek, úgy október 20. táján.
– Eltelt néhány nap itthon, amikor október 24.-re virradóra, két tiszt dörömbölt apám lakásának ajtaján: „Öltözzenek, mert Pesten lövöldöznek, elszállítjuk a lőszereket!” Nagy álmosan kikukkantottunk, s őszintén megmondom, hihetetlenkedve fogadtam a hírt. Hallottam én a Petőfi Körről, meg érzékelni lehetett a forrongást, de fegyveres harcokra nem számítottam. Mivel a lőtér felszereléséért mi voltunk a felelősök apámmal, ki kellett mennünk éjszaka, s jóformán mindent összeszedtek a kései látogatók. Amikor visszamentünk a lakásba, kértem őket, hogy készítsünk egy leltárt, amibe szerencsére belementek, sőt, alá is írták a papírt. Olyan volt, mint a rémálom. Vártam, hogy végre felébredjek, pedig már rég ébren voltam. Egyre csak azt hajtogattam, hogy nekem Melbourne-ba kell mennem, az olimpiára, a tisztek meg ismételgették, hogy „nem megy maga sehová, mert Gödöllőn is harcok folynak a pályaudvaron”.
– Amikor bekapcsoltuk a rádiót, akkor szembesültem igazán az események súlyával. Hívtam Pestet, de nem sikerült kapcsolatot teremtenem az edzőtáborral. Később az olimpikonok fehér zászló kíséretében indultak el Vác irányába, majd utána Prágából mentek tovább Melbourne felé. Pokoli érzés volt lemaradni az olimpiáról. Még ma is rossz lesz a hangulatom, amikor rágondolok. Akkor meg… Átzokogtam egy egész napot. Pedig tényleg remek formában voltam, akármi is történhetett volna a versenyen. Ha nem kéredzkedek haza…
– 1957. márciusában hívtak Pestről, érdeklődtek az egészségem felől, és én újra hadrendbe álltam, a moszkvai világbajnokságon már szerepeltem. Az a versenyző, aki 1956-ban beugrott helyettem a csapatba, azóta is pezsgőt hoz nekem, s köszöni, hogy kiutazhatott, hiszen egy olimpia még érem nélkül is óriási élményt jelent. Életre szólót, kinek így, kinek úgy…
Amikor a ’90-es évek elején Décsey Ferenc megkapta az Olimpiai Tiszteleti Emlékérmet, a kitüntetés átadója, Jakabházyné megjegyezte: „Nagyon sajnáljuk Décsey úr, hogy nem tudott részt venni a melbourne-i olimpián, biztos, hogy dobogóra került volna”. Ehelyett azonban a sportalmanachokban ez olvasható: sportpisztoly, 50 m: 1. Linnosvou Pentti, FIN, 556 kör, 2. Umarov Mahmud, SZU (556), 3. Pinion Offutt, EÁ (551). A történelmet, sajnos, ez esetben sem lehet újra írni.
