Legyen bármilyen káprázatos sportünnepély a Salt Lake City-i olimpia, avassanak megannyi bajnokot, szülessen megannyi csodás sporteredmény vagy új rekord, nekünk mégis csak egyvalaki fontos igazán a tizenkilencedik téli ötkarikás játékokon: Bekecs Zsuzsa, Salgótarján és Nógrád megye olimpikonja. A huszonöt esztendős biatlonos – aki négy éve Naganoban már indult a legnemesebb téli játékokon -, ma a magyar idő szerint este hét órakor kezdődő 15 kilométeres egyéni számban áll rajthoz, majd szerdán a 7,5 kilométeres sprint versenyen indult. A salgótarjáni Petőfi DSE többszörös magyar bajnokával még elutazása előtt beszélgettünk.
– Hetek óta utazgatsz egyik versenyről a másikra, egy-egy edzőtáborból pedig szinte csak mosatni jársz haza. Hogy viseli ezt anyukád és a nagymamád? – Megszokták már. Persze aggódnak is értem, de tizenhárom éve síelek már, úgyhogy volt idő belerázódni. Már-már furcsa is, ha két-három napnál többet vagyok itthon. Szeretek pörögni, mindig menni valahova, szóval nem vagyok egy otthonülő típus, ha nincs, akkor csinálok programot magamnak: vannak matek-tanítványaim, vagy csak összeülünk valahol a barátokkal, igaz, rájuk mostanság kicsit kevesebb idő jut… Pedig utálok egyedül lenni. – Azt már meg sem kérdezem, hogy viseli a párod? – Sehogy, mert nincs. Volt, aki hosszú évekig mellettem volt, elviselte, hogy napokig-hetekig alig lát és csak a sportról lehet velem beszélni, de aztán ez is véget ért. Nem hibáztatom érte, fordított esetben lehet, hogy én is így döntök.
– Ha már a döntéseknél tartunk: úgy tudom, fontos szerepe van életedben egy bizonyos elhatározásnak. – Nagano utánra gondolsz? 1998-ban tényleg válaszút elé állítottam magam, hogy egyáltalán érdemes-e nekem ezt csinálnom? Ezt nem csak a 64. hely mondatta velem, de rosszul lőttem, és fizikálisan is nagyon magam alatt voltam. Végül azt mondtam, adok magamnak még egy esélyt, és nem bántam meg. Sok mindenben másként készültem, mint négy éve: másfél éve naponta kétszer edzek, nyáron sokat atletizáltam, hosszú távú futóversenyeken indultam, ami fizikálisan rengeteget jelentett. – Mi az, amit kihagynál a felkészülésből? – A téli alapozást! Napi két-két és fél órát vagyok a havon, amúgy szoktató jelleggel, verseny nélkül. Az ember azt hiszi, már egy órája a lécen van, holott csak húsz perc telt el! A versenyidőszak ehhez képest megváltás, ott már gyorsan jönnek az események. Mondjuk a nyári rengeteg futás sem egy élmény, ott is csak néha van egy-egy síroller verseny.
– Említetted, hogy a négy évvel ezelőtti teljesítményeddel, állapotoddal nem voltál elégedett. Most az vagy? – Nem. Az eddigi versenyeken hol a futást éreztem jónak, hol a lövészetem volt hibátlan, a kettő együtt egyszer sem jött össze. Márpedig az olimpiára egyszerre mindkettőből a legjobbat kell nyújtani. Erre lehet készülni, edzeni, de ahhoz az év minden napján 14 órát ezzel kellene foglalkozni. Akik ezt megtehetik, mondjuk az első húsz versenyző, azok közül bárki befuthat elsőnek az olimpián, köztük tényleg az aznapi állapot dönt majd. Az azonban bíztató, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mint Nagano előtt. – Mint gyakorlott ötkarikás versenyzőt mennyire dob majd fel az olimpia hangulata? – A gyakorlott azért túlzás… Számít, persze hogy számít, hogy ez egy olimpia, s nem egy a Világkupa versenyek közül. Várakozással tekintek a játékok elé, ugyanúgy, mint legutóbb. Akkori emlékeim szerint teljesen más a légkör, mindenki feldobódott, de nem lehet azt mondani, hogy verseny közben sok újdonság fog érni. A rajt után már csak a pályára és a legjobb teljesítményre figyel az ember.
– Van példaképed? – Hmm… Ez eddig nem fogalmazódott meg bennem. Talán a svéd Magdalena Forsberg, aki még sosem volt olimpiai bajnok. Azonban inkább azt hiszem: elérhető célokat kell kitűzni, s kitartással azokat el lehet érni. – Nem beszéltünk még a felkészítőidről, segítőidről. – Pedig szerencsémre 12 éves korom óta nagyon sokat tettek azért, hogy idáig eljutottam. Köszönettel tartozom edzőimnek, Földi Kornéliának, Földi Lászlónak, Holló Miklósnak, Máté Csabának, Vadas Istvánnak és Vincze Istvánnak, illetve a felkészülésemhez, versenyzésemhez szükséges hátteret előteremtő csapatnak, dr. Gótai Lászlónak, Varga Lászlónak és a Vízműnek, Puszta Bélának, Salgótarján polgármesterének és a támogatói kör valamennyi tagjának, cégének, intézményének. Nélkülük csak álom lenne a tévé előtt Salt Lake City.
– Azt mondtad, arról ne kérdezzelek, milyen eredménnyel lennél elégedett? – Jaj, ez az a kérdés, amit nem szeretek! Nem akarok helyezési számokat mondani, mert utána, ha nem érem el, akkor mindenki csalódásként állítja be a szereplésemet. Pedig rengeteg apróságon múlik, ki hol végez, elég, ha csak a fentebb említett dolgokat nézzük: csak a jó futás, vagy a jó lövészet önmagában még nem elég. Volt már olyan is, aki azt mondta: azt kívánja, hogy éremmel térjek haza… – Kevésbé zord téma: mivel lehet(ne) meglepni? – Egy kiskutyával! Két keverék már van otthon, de egy bernáthegyit nagyon szeretnék! Vagy valami finomsággal, mondjuk nokedli csirkével, vagy édesség… – S mivel lehet megbántani? – A kétszínűséget ki nem állhatom. Sajnos, vált már benne részem, s az a legkevesebb, hogy onnantól én sem leszek az illetővel rendes. – 2006, Torino. Mi jut először eszedbe? – Pont harminc éves leszek! Nem tudom, mi lesz akkor, de talán még nem is akarom tudni…
