Rövid, forró nyári szünetet hagyott maga mögött a megyeszékhely labdarúgása. Oly tüzesen sütött le az ég tetejéről a nyári nap sugára, hogy a levegőn túlmenően az idegek is áttüzesedtek. Miután a csapatok pénztárcájából még a hűvös tavasz idején elpárologtak az anyagiak, megkondultak a vészharangok. A SKSE-St. Síküveg fúzió elmaradt, így maradt a két csapat, bár a feltételek mindenütt nehezedtek. Ezúttal a Kohász háza táján néztünk szét. Horváth Gyula edzőt faggattuk.
– Milyen a közérzete a füstbe ment terv után? – Egyáltalán nem rossz. Bár én a vitákban nem vettem közvetlenül részt, hiszen érzékenyen érintettek a fejlemények. Tulajdonképpen még örülök is, mert nem is kell oly messze visszamenni a múltba, hogy megnézzük, mit is okoz a város életében egy efféle egyesülés. Bár két dologban eltér a véleményem a Salgglass-Salgótarján edzőjétől, Dávid Róberttől. – Mi ez a két dolog? – Az a vád ellenünk, hogy mi, a kicsik akartunk diktálni mindenféle feltételeket. Hát nem ők jöttek hozzánk, hogy végveszélybe kerültek? Nem ők foglalkoztak a visszalépés gondolatával? A másik dolog az a bizonyos szabad kéz. Kérdezem én: milyen edző az, aki ha rábíznak egy csapatot, és eredményt várnak tőle, nem kér szabad kezet a szakmai munkához? Ha az illető másokat hagy beleszólni a munkájába, saját életét teheti pokollá. Meg a csapatáét… Ismételten oda lyukadunk ki, hogy ha szerencsétlenebb viszonyok között is, Salgótarjánnak minden csapata megmaradt. Van másod- és harmadosztályú, nagyjából ütőképes gárdája. Ha nem ragaszkodtunk volna bizonyos feltételekhez, félő, hogy edzőkollégám hasonlatával élve, a Kohász lett volna a farka annak a bizonyos macskának. Mely, ugye, sohasem csóválja a farkát…
– Mi a helyzet a felkészüléssel? – A munkát már megkezdtük, a csapat örömmel dolgozik, hiszen elszálltak fejünk fölül a viharfellegek. Jelentős változás nincs, az együttesből még senki nem jelentette be távozási szándékát a vezetőségnek. Azért mondom ezt így, mert Somodi külföldi szerződéssel kacérkodik, valamint Bódi és Bartus és részt vett próbajátékon Ausztriában. Bartus egyébként még mindig az Ajka játékosa, csak kölcsönben van itt. Abban az esetben kell erősítenünk, ha az említett emberek eltávoznának. Van egy jó hírem is, Bérczi Dodi közel egyéves kihagyás után újra edzésbe állt. – Beszélhetünk már kitűzött célokról? – Nem. Ez az anyagiak függvénye is lehet, de a dobogós helyet mindenképpen szeretnénk elérni a következő pontvadászatban. Ebben benne van a feljutás lehetősége is. – Feljutás…? Nem érez kiáltó ellentétet az anyagilag összehasonlíthatatlanul költségesebb másodosztályú szereplés és a gyárból elküldött több száz dolgozó között? – Ez sehol nem az edző dolga. Nekem a szakmai munka biztosítása a feladatom. A válaszom tehát: passz…
– Közelítsük meg másik oldalról a problémát: akarják-e a játékosok is a másodosztályt, ha netán rendelkezésre áll a pénz? – Visszakérdezek, hogy kell ezt érteni? – Hát vannak olyanok, akik azt vallják, anyagilag jövedelmezőbb NB III-as csapatban focizni. Aztán az edzésmunka is összehasonlíthatatlanul keményebb a harmadosztályban szokásosnál. Sokan az időnkénti formaingadozást egyenesen erre vezetik vissza… – Ez kicsit érdekes… Egyrészt, ha feljutnánk, ott egészen más volna a premizálási rendszer, hiszen nyilvánvalóan először a bennmaradás volna a deklarált cél. Azt pedig kimondottan el kell utasítanom, hogy túledzettségről beszélhetnénk. Nálam ennyit kell teljesíteni. Az eredmények önmagukért beszélnek. A gólhelyzetek kihagyásánál szerintem nem a pénz, és nem az edzésmódszer volt a bűnös. – Utolsó kérdés. Mit kíván a következő bajnokságra önmagának és csapatának? – A kettő összefügg. Ne romoljanak drasztikusan a működési feltételeink, és kapjunk egy kicsit több erkölcsi elismerést…
