Lassan egy hete, hogy hazajött Seefeldből az északi sívilágbajnokságról a kéttagú magyar női sífutó válogatott: a salgótarjáni Bereczki Brigitta és Galbács Judit, valamint edzőjük, Vincze István. A változékony hóviszonyok miatt azonban minden idejüket úgy kell beosztaniuk, hogy kihasználják, amíg itthon lehet síelni. (Már nem lehet…) Ráadásul a lányok félévi bizonyítványát is most zárták le iskolájukban, a megyeszékhely Madách Imre Gimnáziumában, volt pótolnivalójuk a közelmúlt sok (igazolt) hiányzása miatt. A hét elején is csak rövid időre tudtak beszaladni a szerkesztőségbe, hogy meséljenek a világversenyről.
– Milyen volt az utazás Ausztriába? – Galbács Jutka: – Személygépkocsival mentünk, így aztán nagyon hosszúnak és fárasztónak tűnt… – Vincze István: – A VB előtt öt napig Feistritzben voltunk edzőtáborban, egy kedves meghívásnak eleget téve. Csak azt nem terveztük, hogy mindjárt az odaérkezés napján részt vesznek a lányok egy nemzetközi sífutóversenyen… Még nagyobb volt a meglepetés a végén, amikor kiderült, hogy Jutka nyert, Brigi második lett a felnőttek között, persze saját korosztályuk riválisait is megelőzték. Aztán naponta többször is edzettünk itt és január 15.-én utaztunk tovább. – Hogyan tetszett a világbajnokság színhelye? – Bereczki Brigi: – Nagyon jó helyünk volt, egy magánháznál kétágyas szobában, külön fürdőszobával és konyhával. Ez utóbbiban mi magunk, illetve főleg az edzőnk készítette a reggeliket és a vacsorákat, mert mi nem nagyon tudunk főzni. Ebédelni a város áruházának önkiszolgáló éttermébe jártunk.
– A tévéközvetítésből úgy tűnt, elég nehezek voltak a pályák. És közelről? – Galbács Judit: – Az első nap még csak gyalog ismerkedtünk a pályával, vagyis síléccel lassan végigmentünk rajta. Akkor még nem gondoltuk, hogy olyan kemény feladat elé állít minket, mint talán még soha. A 10 km-es versenyen kezdetben lapos volt a terep, majd két kilométeres emelkedő következett. Ennek a végén úgy éreztem, egyszerűen nem bírom tovább. Pedig még hátra volt a java. Aztán nagy nehezen átestem a holtponton, 5 km után túljutottam a második krízisen is, aztán az utolsó szakaszban már egészen felszabadultan mentem… – Vincze István: – Több, mint 1200 méter magasról indultak a lányok és csaknem 3000-re jutottak föl a hosszabb távon. A géppel húzott nyomok, a szép környezet a nagy hidegben is kellemes volt, persze verseny közben mindez nemigen élvezhető. Minden távra külön pálya volt, amelyek egyaránt a stadionból indultak különböző irányokba.
– Mi volt a legszokatlanabb, a legmeglepőbb? – Bereczki Brigitta: – A Siltonen-lépést már ismertük, de itt nyert igazán polgárjogot. Furcsa volt viszont, hogy csaknem mindenki korcsolyázó lépésekkel futott fölfelé a sílécein. Ezt a módszert az északiak hozták és nem véletlen, hogy minden futószám óriási norvég fölényt hozott. – Vincze István: – Két nap állt rendelkezésünkre a korcsolyázó lépések gyakorlására. Ezeknél a karok ereje sokkal fontosabb, mint az eddigi hagyományos futómozgásnál. Nagyobb láberő is szükséges, vagyis keményebben kell edzeni, mint korábban. Volt is sok bonyodalom az új stílus miatt, különösen az előzéseknél fordult elő összeakadás. Még a szovjetek és a csehek is lemaradtak…
– Milyen volt belülről a verseny? – Bereczki Brigitta: – Négy különböző csoportba osztották be a sífutókat és én a 10 km-en, a 13-as rajtszámot kaptam. Nem vagyok babonás, különben is reálisan csak azt a célt tűzhettük ki, hogy ne az utolsó helyen végezzünk. Végül meg is előztem egy-egy holland, kínai, spanyol és angol versenyzőt, már pedig ez is nagy szó, hiszen ők sokkal többet edzhetnek havon. A hosszabb táv a verseny második, az 5 kilométer a negyedik napján volt. Ez utóbbi alkalommal egy 90 fokos kanyarban sajnos buktam és ez jó pár helyezésbe került… – Galbács Judit: – Én meg 10 km-en kóstoltam meg a havat. Ilyenkor hiába is vannak a közelben nézők, szurkolók, nem segíthetnek, csak figyelnek, hogy mikor sikerül újra föltápászkodnunk. Nekem a rövidebb táv már jobban ment, pedig többen indultak, mint előzőleg szombaton. – Vincze István: – Szerintem reális eredményt értek el Jutkáék, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ők voltak a mezőny legfiatalabbjai és az új stílus miatt eleve hátrányba kerültek. Mégis végigfutották a távot, máris alkalmazva a szokatlan lépéseket, becsülettel helyt álltak. Ebben része volt a kitűnő felszerelésnek is. Filmre vettük a versengésüket, de a sportág legjobbjainak mozgását is, hogy szakmailag tanulmányozhassuk, és minden részletében elsajátítsuk.
– Mi volt a legnagyobb élmény Seefeldben? – Galbács Judit: – A megnyitóünnepség. Színes, látványos, számomra felejthetetlen volt. És ha már ott voltunk, meg is kötöttük a szovjet-amerikai barátságot… – Bereczki Brigitta: – A mi csapatunk a bevonulás után úgy állt föl, hogy jobbra voltak az amerikaiak, és közvetlenül tőlünk balra a szovjetek. Kezdetben volt népzene, balett, klasszikus muzsika, majd diszkó is. Strauss Kék Duna keringőjére egyszer csak összekapaszkodtak az amerikaiak és elkezdtek ritmusra dülöngélni jobbra-balra. Aztán belénk karoltak, mi is egymásba, végül a mellettünk álló szovjet versenyzőkbe. Lassan egész nemzetközi társaság egymásba fogódzkodott és végestelen végig hullámzott a sportolók tömege. Óriási tapsot kaptunk a nézőktől.
– Volt mit mesélni itthon… – Bereczki Brigitta: – Csütörtökön hajnali fél 2-re érkeztünk haza és én három órán keresztül meséltem a kollégiumi szobatársaknak. Összesen két órát aludtam, majd mentem az iskolába. Másnap éreztem a fáradtságot, de azért vasárnap elindultunk a Mátrában egy sprintversenyen, zuhogó esőben… – Vincze István: – Nagyon hasznos volt a lányok számára ez a világbajnoki részvétel. A sok élmény mellett rengeteg szakmai tapasztalatot szereztek és ezekkel felvértezve a jövőben, még eredményesebben folytathatják a versenyzést.
