Valahol, valaki, valamikor kitalálta, s azóta mindannyian átvettük a mondást: az ezüstérem is szépen csillog. Az idő folyamán elkoptattuk, lelki tapaszként használtuk, vigasztalásul a második helyre szorulónak, nem gondolva rá, hogy inkább sérti, mint gyógyítja a lassan hegedő sebet. Így aztán amikor valóban van fénye az ezüstnek, ha látjuk is, nem mondjuk. Most valahogy így vagyunk a STC férfi kosárlabdázóinak eredményével. A közelmúltban befejeződött 1981-82-es bajnokságban a Stécések váratlanul, második helyezéssel lepték meg a kosárlabda tarjáni híveit.
Hogy mennyire nem várt a jó eredmény, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még az őszi idény elején is olyan fejlesztési terv született, amely kosárlabdában a tarjáni lányok fokozatos előrelépését célozza meg. A fiúkkal kapcsolatban olyan elképzelés született, hogy őrizzék továbbra is a NB II-őt, maradjanak ezután is középcsapat. Az elképzelés tulajdonképpen mindenki számára reálisnak tűnt fel, még maguk az érdekeltek sem tiltakoztak szinten tartásuk ellen. Egyébként is évek óta hozzá voltak szokva a helyben járáshoz, még titokban sem dédelgettek NB I-es álmokat. Egyszerűen játszottak, magáért az együttlétért, a játék öröméért.
A siker okait kutatva felmerült két új játékos neve. Szabó Péter már a bajnokság rajtjánál a Stécéhez igazolt, Laczkó Sándor pedig idény közben kapcsolódott be a munkába. Hát ennyi lenne a titok, ők tolták volna ennyire előre a tarjániak szekerét? Boronyai Tamás, az edző elismeri a két új fiú érdemeit, de a fejlődést nem elsősorban nekik tulajdonítja. „Érett emberek összefogása hozta össze az eredményt. Kielégítő edzésmunka mellett a nagy feladatokra mindig fel tudta magát szívni a társaság.”
Hát igen, olyan mérkőzéseken, amelyeket korábban hamar feladtak, most akár vesztett helyzetből is fordítani tudtak. Valahogy más lett a csapat. Nem kiöregedő félben lévő veterán játékosok gyülekezetére hasonlított, mint korábban, hanem sok variációt ismerő, egységes együttes benyomását keltette. Volt erejük a játékosoknak kilépni a helyben járásból. A lépés óriásira sikerült. Egyszerre öt helyet haladt a csapat előre, úgy, hogy a körülményei lényegesen nem változtak. A játékosok is többnyire a régiek, csupán mintha kicserélték volna őket.
– Nem tudok senkit kiemelni, mert mindenki hozta magát – vélekedik a mester. – A harminchat éves Juhász Béla 1025 pontjával éppúgy hozzátette a maga morzsáit a közös lakomához, mint a fiatal Gantner Péter, vagy az időnként beugró öreg piktor, Palla László. Mi csapat, kiforrott gárda lettünk, s ebben minden kosarasnak meg volt a szerepe. Tóth, Novák Dániel, Kojnok, Balogh, Blaskovits, Farkas: a már említettek mellett ők alkották a keretet. Vagyis ennyien voltunk, s meg kell mondanom a klubtól több segítséget vártunk. De az nemigen, vagy késve érkezett. Így aztán a bajnokság félig-meddig egy kis közösség maszek bulija maradt. Például a legutóbbi szakosztály vezetőségi ülésre sem volt senki kíváncsi a klub irányítói közül.
Tóth Péter irányító edzőjéhez hasonlóan látja, a múlt évi szereplést. „Alig figyelt ránk valaki. Mi azért jól megvoltunk egymással. Nekünk azt mondták, először a csapatnak kell lépni. Nos, mi az első lépést megtettük…” A látszat szerint tehát a szakosztály eddigi legnagyobb sikerét többnyire magára hagyatva érte el. Most olyan helyzet állt elő, amikor kis segítséggel, akár az élvonal is megcélozható, anélkül viszont ismét következhet a langyos víz, a középmezőny. A szakosztály vezetői is látják, hogy a mostani feltételekkel a NB I felelőtlen kaland lenne, legfeljebb arra szolgálhatna, hogy az idősebbek úgy búcsúzhatnának, mint akik megjárták az élvonalat. – Nincs utánpótlás, nincs ember, nincs versenyszellem – sorolja a mester. – Bázis iskola szaktanárral lehetne az alap, ahonnan a Bolyai gimnáziumba kerülhetnének a gyerekek. Erre aztán építkezhetnénk. No és természetesen az új kosarasokra is szükségünk lenne…
Az együttes gerince harminc év körüli, vagy már be is lépett élete negyedik évtizedébe. Épp ezért a második hely utolsó fellángolásnak is felfogható. És nem is lesz több, nem válik a továbbfejlődés alapjává, amennyiben nem változnak a feltételek. Az edző erről is beszél. „Jócskán vannak edzési nehézségeink, hiszen munkaidő-kedvezmény nélkül maradunk a heti négy foglalkozásnál. Ez pedig már kevés a továbbjutáshoz. Egzisztenciális gondok is jelentkeznek, hiszen a meghatározó emberek anyagilag sincsenek elkényeztetve. No, és legalább azokat kellene vissza hozni, akiket korábban feltételek hiánya miatt, elengedtek. Ha Lajgut és Petrucsik visszatérne, és melléjük találnánk egy magas centert, nem maradna csupán álom a NB I.”
Egyelőre tehát itt tartunk. Van egy csapat, amelyik alaposan megdolgozott a sikerért. Elindult felfelé, de olyan pontra ért, ahonnan önerőből képtelen továbbmozdulni. Ahhoz, hogy az ezüstérem ne csak a tizenhét éves másodosztályú szereplés koronája maradjon, hanem a megújulás első foka is, ahhoz mások akarata, tevékenysége nélkülözhetetlen. Vagyis apró segítséggel labdajátékban I. osztályú csapata lehetne a STC-nek, Nógrád megyének. Igaz, terven felül, de mit tegyünk? Ilyen az élet. Nem olvassa a terveket…
