Töri, vakargatja és csóválja a fejét az ember, valahányszor csak meglátja ezeket a távfutókat. Az egyszerű halandó nehezen érti, vajon mit élveznek ők ebben az egészben, hiszen mást sem csinálnak, mint kínozzák a testüket, rohangásznak az óramutató után, naponta órák hosszat, körbe a pályán, vagy éppen le és fel a hegyoldalon. Jó, hogy el nem kopik a lábuk. S mire letelik a műszak, majd kilóg a nyelvük, lépni is épphogy csak bírnak, úgy elfáradnak. Utána meg semmi sörözés, bulizás, vagy ilyesmi, hanem irány gyorsan hazafelé, és ugrás be az ágyba, mire jön a tévé maci, mert mese nincs, pihenni kell, hisz kezdődik másnap minden elölről. S így megy ez napról napra, aztán évről évre, egyfolytában és ki tudja meddig. Maguk sem tudják, milyen erőktől hajtva. Vállalva minden önsanyargatást, embertől elidegenült tevékenységet. Mondom, nehezen fér mindez az ember fejébe…
Balázs Dénesről, a SKSE 18 éves közép-hosszútávfutójáról túlzás nélkül állítható, hogy halmozza a sikereket. A korosztályos bajnokságokon elért jó helyezéseit talán maga sem tudja számon tartani. A minap két-két számban szerzett aranyérmet az országos utánpótláskorúak Budapest bajnokságán. Teljesítette az IBV kiküldetési szintjét, tagja az ifjúsági válogatottnak. Tőle próbálom megtudni, vajon mi az, ami motiválhatja őket, atlétákat… A halk szavú, ám szapora léptű fiú azt fejtegeti, hogy ők, atléták, ha nem is kimondottan csodabogarak, de különböznek némiképp az átlagtól. De erre az életmódra nem is lehet csak úgy egyszerűen rászokni. Talán így kell születni, megfelelő személyiségjegyekkel. Elszántság kell, némi jó értelembe vett megszállottság, párosulva rengeteg akaraterővel, rendszerességgel. És szükségeltetik még egy vonás, amit monotónia tűrésnek neveznek. – Vannak olyan emberek, akik a sportban nem feltétlenül csak a felhőtlen szórakozást keresik. Ezek közé tartozom én is, bár meg kell mondjam, nem vagyok önsanyargató típus. Ám nagyon hamar, már tízéves koromban belecsöppentem ebbe a különös világba. Azóta eltelt nyolc év, s a futás már élettevékenységemmé vált. Naponta másfél órát edzek, s bizony sokszor alaposan elfáradok. De ha már itt ragadtam, és szorult belém némi tehetség, hát dolgozni kell és kész. Megszoktam a sikert, és számomra ez a legjobb doppingszer!
Jó, jó, vetem közbe, de honnan az erő napról napra újra feltöltődni, újabb és újabb energiára szert tenni? Hiszen Balázs Dénesnek akadnak azért más, legalább annyira fontos dolgai az életben. Itt van mindjárt a tanulás. Most érettségizett a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban, s nem titkoltan, orvosi pályára készül. Vagyis nem árt, ha olykor a tankönyvet is a kezébe veszi. Meg aztán mégis csak fiatalember, elkelne néha egy kis szórakozás, ha nem is mindjárt kirúgni a hámból… – Mint már említettem, számomra a siker, a győzelem, a jó helyezés elérése a legnagyobb hajtóerő. Ennek érdekében amennyire kell, megtartóztatom magam. Különösebb zajos szórakozásra egyébként sem vágyom. Néha elmegyek kirándulni, vagy ha van hó, síelni. A tanulással szerencsére még nem volt soha problémám. Elég jól fog az agyam, s amennyi időm és energiám a napi edzés után marad, elegendő, hogy tartani tudjam a tanulmányi eredményem. Így aztán csak nagyon ritkán kerülök időzavarba.
Most azonban sok minden megváltozik. Úgy tűnik, nem lesz gond az egyetemi felvételivel. Elköltözik Debrecenbe. Kikerül a megszokott életteréből, elszakad edzőjétől, Máté Csabától, akit mind mondja, szinte második apjaként tisztel. És az egyetemen már nem árt komolyabban nekigyürkőzni a tudományoknak sem. Aztán lassacskán az ifi korosztályból is kiöregszik. Ami az egyik nap még kimagasló eredmény volt a fiatalok között, azt másnap már nem jegyzik a felnőtteknél. Nehéz időszak következik. Számítani kell arra, hogy egy időre elfogy a siker. Sokan ilyenkor veszítik el a kedvüket az egésztől. Hogy leszünk ezekkel a dolgokkal, Dénes? – Én nagyon bízom abban, hogy töretlen lesz a fejlődésem. Felkészültem rá, hogy mindenképp lesz olyan időszak, mikor nem jönnek úgy az eredmények, mint korábban, s el kell telni némi időnek, amíg a felnőttek között is felküzdöm magam a legjobbak közé. De hiszek a sikerben, s tudom, hogy azt csak munkával, minden eddiginél több munkával érhetem el!
Máté Csaba, aki pályafutása kezdete óta foglalkozik Balázs Dénessel, nem titkolja gondolatait. Azt mondja, Mecser Lajos óta nem tűnt fel ekkora tehetség a nógrádi atlétaberkekben. Érzése szerint megvan rá az esély, hogy tanítványa a nagy előd nyomdokaiba lépjen. – Persze, hogy így legyen, ahhoz sok mindennek szerencsésen össze kell passzolni – folytatja Máté Csaba. – Ám Dénes számos tulajdonsága, személyiségjegye kísértetiesen hasonlít a Mecseréhez. Képes pozitívan hatni a környezetére, maga mellé állítani azokat az embereket, akik valóban segítségére lehetnek. És ha igazi célt lát maga előtt, hajlandó érte bármit megtenni. Nagyon tehetséges és végtelenül szorgalmas fiú. Sajnálom, hogy most elmegy, de hát ez az élet rendje. Ezzel egy ilyen kisvárosban számolni kell. Ha akar, úgyis visszatalál…
