Boronyai Tamás személyében új edzője van a Salgótarjáni KK NB I-es férfi kosárlabdacsapatának. A 49 éves szakember régóta közismert alakja Nógrád megye sportéletének, jelenleg a salgótarjáni 211. sz. ISZI testnevelő tanára. A kosárlabdázásban viszont már hosszú évek óta nem látott el számottevő tisztséget, ezért tekintettel a fiatalabb szurkolókra, nem árt, ha néhány szóban bemutatkozik.
– Gyöngyösön kezdtem kosárlabdázni, majd egy családi tragédia folytán kerültem Salgótarjánba, a Madách Gimnáziumba, Szarvas Öcsi bácsi keze alá. Azóta is örök hálával tartozom neki, apám helyett apám volt – kezdte magáról Boronyai. – A kosarazás mellett kézilabdáztam, Nagy Pistával, Babjákkal, és bármennyire hihetetlen, Básti Pistával játszottam együtt. A középiskola után a Stécében, majd a két csapat fúziója után a Sesében kosárlabdáztam, ahol Szerttel, Csukával, Pallával, Mosonújvárival, a Turán fivérekkel hosszú éveket töltöttem el a NB II-ben. A hetvenes évek elején, még játékosként kezdtem el edzősködni. Felejthetetlen barátommal, Czímer Jánossal az acélgyári iskolában összetoboroztunk egy olyan kosárlabda osztályt, ahonnan később Lajgút, Szabó Péter, Petrucsik és Balogh István elég sokra vitte, s akikkel később az addig többnyire kiesés ellen küzdő csapattal ezüstérmet szereztünk a NB II-ben. Akkor még nem 28 csapat szerepelt az első osztályban, és olyan ellenfelekkel kellett megküzdenünk, mint a Szolnok, a Debrecen, a Hódmezővásárhely, a Miskolc, a Nyíregyháza. Közben a kézilabdás vonalon Czímerrel, akivel valahogy mindig összeköt a sors, a síküveggyárnál ügyes csapatot sikerült kialakítanunk.
– Immár nyolc éve, hogy nem edzősködöm. Megöltek azok a problémák, amelyeket különben nem nekem kellett volna megoldanom. Lajgút Attila, aki időközben orvos lett, meglátott az egyik mérkőzésen, és melegen ajánlotta, hogy most álljak fel a kispadról, mert legközelebb már lefordulok magamtól. Ekkor megfogadtam a tanácsát. Nézzük meg, hogy kik maradtak meg a régi sportvezetők közül, vagy meghaltak, vagy megcsömörlöttek, vagy elmenekültek, mert a nagyobb célok megvalósításához vagy nem kaptak, vagy csak későn kaptak segítséget. Nem éreztem mellőzöttnek magam ez alatt a közel egy évtized alatt, amelyet távol töltöttem a versenysporttól. Teljes életet éltem. Az lett a meggyőződésem, hogy miután az ember már huszonkét évet eltöltött a kosárlabdázásban, nem árt, ha egy bizonyos időre profilt vált. Az az ember, akinek a lelke a motorja, előbb-utóbb kiég.
– Már két évvel ezelőtt is megkerestek, hogy vállaljam el az edzőséget, de akkor még nem tudtunk zöld ágra vergődni, mert még építkeztem, így nem számítottam időmilliomosnak. Most ismét előhúztak a pakliból, és immár igent mondtam, de a testnevelői állásomat is megtartom. Akik ismernek, tudják, abban, hogy a NB I-es gárdát elvállaltam, semmiféle hiúsági kérdés, vagy anyagi megfontolás nem vezérelt. Segíteni akarok. A mérce magasan áll, hiszen a csapat legutóbb a NB I A csoportjába jutásért harcolt. Azóta viszont történt egy és más. Nem kell látnoki képességgel rendelkeznem ahhoz, hogy Farkas és Radonjic távozása alapjában változtatja meg a csapatot. Konkrét célkitűzésekkel nem tudok még előállni, hiszen nagyon sok függ attól, mennyire tudjuk pótolni az elpályázott kulcsembereinket. Mindazonáltal régi vesszőparipám, hogy a helyi általános és középiskolákra építkezve hosszabb távon saját nevelésű fiatalokból kell felépíteni a SKK-t.
