Úgy mondják, már-már temetési hangulatban került sor a napokban a SKSE atlétikai szakosztályának évzáró-értékelő összejövetelére. Pedig ezúttal igazán örülhetett volna mindenki, hisz a Sese sportolói eredményes esztendőt zártak, válogatottak sorát adták, bajnoki címek sokaságát szerezték meg. Ám az ünnepségen (?) elhangzott az is, amiről előtte is sokan beszéltek, Angyal János, a szakosztály 42 esztendős vezető edzője közölte, hogy nem kívánja megújítani 1989. december 31-én lejáró szerződését és búcsút int a klubnak. Ezzel együtt azt is sokan tudják, hogy bár önszántából búcsúzik Angyal, mégis késztették erre… És ez érdekes… Az edző nem szívesen nyilatkozik. Mondja, nem akar ő átkot szórni utólag senkire, nincs is rá oka. De bántja őt az egész história, így inkább kitárulkozik. Nyugodtan, higgadtan. Indulatok nélkül. Tényekkel. Kissé megviselten, ám derűlátóan.
– Kezdjük az elején – mondom. – Azon a ponton, amikor elpattant a húr és ezt gondosan titokban tartották, már amennyire lehetett. – Október 13-a volt és péntek – kezdi Angyal és elmosolyodik. – Még mondja valaki, hogy ez nem szerencsétlenség. Balogh János szakosztályvezetőt és engem rendelt megbeszélésre Girtl József, a klub ügyvezető elnöke és Maiczen József társadalmi elnök. Hát, hogy is mondjam, kemény vádirat formájában megkaptuk a beosztásunkat, velem pedig közölték, december 31-én lejáró szerződésemet nem kívánják megújítani. Esetleg egy csoport vezetésével foglalkozhatok másodállásban… – Mik voltak a konkrét vádak? – Sorolom. Nem dolgozom le a munkaidőmet. Nem vezetek senkinek sem edzéseket. Nincs közöm az eredményekhez. Sokat foglalkozom találmányaimmal. Gondolkodásban túllépek a szakosztály keretein. – Utóbbit nem értem. – Az volt a baj, hogy támogatók, szponzorok után kutattunk. Találtunk is többet, de ez ma a sportnak elengedhetetlen feltétele. De hadd folytassam. Balogh Jancsi is megkapta a magáét. Miért nincs szakosztályvezetés? Kordában kell tartani a szakosztályt, az edzőket!
– Tehát a szakmai munkát nem kifogásolták. – Dehogynem. Csak hát arról van egy sajátos véleményem. Lehet, hogy valaki látott már maltert keverni, de nem biztos, hogy szállodát is épített! Azt hiszem érthető… – Jó. Tehát hivatalosan, megjegyzem jogszerűen, bejelentették: nem számítanak önre. Meglepte? – A közlés úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. 15 esztendeje vagyok a szakosztály vezető edzője. Én úgy jártam ide, mintha hazajárnék. Arról most nem beszélek, milyen eredményeket értünk el, nehogy dicsekvésnek tűnjön. Ám, ma már az ország legeredményesebb húsz szakosztálya között van a SKSE. – Amiről eddig beszéltünk, az október 13.-ával, péntekkel kapcsolatos. Mi történt azóta? – Mondom sorban. Egy héttel később, október 21-én a Magyar Atlétikai Szövetség küldöttközgyűlésén 88 szavazattal beválasztottak a 19 fős országos elnökségbe. Abba, melyben összesen négy vidéki kapott helyet, abba, melyben két szakemberen kívül elsősorban gazdaságvezetők találhatók. No, de vissza az eseményekhez. Időközben betegállományba kerültem, s csak a napokban álltam újra munkába.
– Ám betegeskedése alatt is történt egy s más, bár erről csak kósza hírek szivárogtak ki. – Igen. Tudomásom szerint az edzőkollégák levelet juttattak el a SKSE elnökségéhez, melyben kérték, hogy továbbra is én töltsem be a vezetőedzői funkciót. A levél tartalmát nem ismerem, de az jólesett, hogy azok, akikkel hosszú éveken át együtt dolgoztam, kiálltak mellettem. – Volt-e hatása kollégái levelének? – Hogy az ő beadványukra, vagy sem, nem tudom, de tény, hogy – csúnyán fogalmazok – „Angyal-ügyben” történt egy vizsgálat, melynek eredményét megtárgyalta az egyesület elnöksége. Úgy határoztak, hogy 1990. január elsejétől mégis szerződést hosszabbítanak velem. – Akkor hát mi a gond? Mégis bizalmat szavaztak önnek! – Ezt így utólag is köszönöm. Ám hosszú betegállományom idején volt időm sokat meditálni, s egyben dönteni: megaláztatva, megtörve, majdhogynem kegyelemkenyéren nem dolgozom tovább a SKSE-nél. Ezt jelentettem be az évet értékelő összejövetelünkön.
– Hová igazol? Vagy végleg hátat fordít az atlétikának? A szakedző eltűnik a süllyesztőben? – Hogy a sportágnak hátat fordítok-e, azt nem tudom, bár annyira imádom az atlétikát, hogy ezt nehezen tenném meg. Még az is könnyen előfordulhat, hogy egy csoport vezetését, edzését másodállásban elvállalom. – És főállásban? – Amikor beszélgetésünk kezdetén az ellenem felhozott vádpontokat említettem, szóltam találmányaimról. Nos, mint ismert, és ne tűnjék szerénytelenségnek, egy alkotótársammal együtt szabadalmaztatott A-P Rekord ugróléc ma már nemzetközileg is elismert, míg legújabb találmányom, a budapesti trolibuszok áramvezetője egyszerűen forradalmi újításnak számít a fővárosi tömegközlekedésben. Egyébként is újabbakon töröm a fejem, ezért is vállaltam el 1990. január 1.-től az „A-P Rekord Kft.” ügyvezetői igazgatói beosztását. – Tehát döntése végleges. Elhagyja második otthonát, a SKSE-t. – Fájó szívvel mondom: így igaz. De ez elsősorban nem rajtam múlott. Az éremnek másik oldala is van…
