Szojka Ferenc a labdarúgás élő legendája. A másodosztályú acélgyári csapatból, a Salgótarjáni SE-ből 19 éves korában került az NB I-es Salgótarjáni Bányász Torna Clubhoz és pályája rendkívül gyorsan ívelt fölfelé. Több poszton játszott: klubcsapatában legtöbbször jobbfedezetként, míg a válogatottban – ahol többnyire Bozsik párja volt -, jobblábasként balfedezetet játszott. A „Rozoga” néven is ismert labdarúgó tíz évig volt az SBTC csapatkapitánya. Népszerűségét, tevékenységét több alkalommal elismerték: 1986-ban Salgótarján, 1995-ben a megye díszpolgárává választották, majd 2001-ben az MLSZ 100 éves jubileumi ünnepségén tüntették ki. Az acélgyárban kezdett el dolgozni 1944-ben, majd ’50-től a Nógrádi Szénbányáknál volt műszaki szerkesztő és rajzoló egészen 1988-ig, nyugdíjaztatásáig. Vele beszélgettünk salgótarjáni lakásán.
– Hogyan kezdődött a labdarúgó pályafutása? – Tizenöt éves voltam, amikor elmentem a Salgótarjáni SE játékos toborzójára. A harmadik csapatba kerültem, ahol az edző a viszonylag gyenge alkatom miatt a balszélre küldött. Később megsérült a balfedezetünk és annak a helyére kerültem. Ez a poszt tetszett nekem, többet találkoztam a labdával. AZ NB II-ben szereplő felnőtt csapatnak 1948 tavaszán lettem tagja. Innen sokszor voltam megyei, ifjúsági vidék- és felnőtt észak-magyarországi válogatott. – Miként került az SBTC-hez? – Budapesten az országos ifjúsági és utánpótlás válogatott táborában voltam 1950 nyarán, amikor az átigazolási időszak utolsó napján az SBTC vezetői odajöttek és megkérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem náluk játszani. Én örömmel mondtam igent, azonnal aláírtam a fekete-fehér együtteshez. – Még abban az évben bemutatkozott az első osztályban. – Az átigazolásom után az SBTC vezetői elintézték az ipari tanulók intézetével, hogy a szeptemberi vizsgáimat augusztusban letehessem. Életem első NB I-es mérkőzését 1950. augusztus 20-án játszottam hazai pályán, ahol a beadásomat Csuberda Ferenc fejelte a hálóba, ezzel nyertünk 1:0-ra a Bp. Előre ellen. Másnap vizsgáztam, ahol az elnök nagy Stécé-drukker volt, így mondanom sem kell, hogy sikerült a műszaki szerkesztő és rajzoló vizsgám.
– Az új csapatában már jobbfedezetet játszott. – Sós Károly, a Stécé akkori edzője – ő akasztotta rám a „Rozoga” becenevet -, vetett be ezen a poszton, ahol jól éreztem magam, mert még jobban játékba tudtam hozni valamennyi csapattársamat. – A B-válogatottban is pályára lépett, majd megsérült. – Még 1950. november 12-én Újpesten bemutatkoztam a B-válogatottban, ahol 2:0-ra vertük Bulgária hasonló csapatát. A következő év tavaszát viszont ki kellett hagynom, mert a bajnokság előtt egy héttel kétkapus edzésen megsérültem, térdszalag-szakadást szenvedtem. Csak 1951 őszén tudtam újra teljes értékű munkát végezni. – Aztán 1952-ben utazhatott Helsinkibe az olimpiára, ahol a magyar válogatott az első lett, de Ön nem kapott aranyérmet. – Igen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány beválogatott a csapatba. Pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt, hogy tagja lehettem az olimpiai bajnoki címet szerzett nemzeti csapatnak. Ugyan nem léptem pályára, de lehetőségem volt testközelből megfigyelni Puskás, Hidegkuti, Kocsis, Bozsik és a többiek remek játékát. Akkoriban nem volt csere, s olyan jó csapat volt a miénk, hogy nem tudtam bekerülni a kezdő tizenegybe, márpedig akkor csak az kapott aranyérmet, aki a pályára is lépett. Köztudott, hogy az olimpiai aranyérmes sportolók havi járadékot kapnak, se én ebben így nem részesülök.
– Az A-válogatottban az első hivatalos mérkőzését 1954-ben a svájci világbajnokságon játszotta. – Az első mérkőzésünket Dél-Korea ellen játszottuk. Ma is jól emlékszem, hogy június 17-én reggel Sebes Guszti bácsi közölte velem, hogy kezdő ember leszek. Nem izgultam, hiszen az előkészületek során már játszottam Egyiptomban a nagycsapatban, amely Budapest néven szerepelt Kairó ellen, míg Svájcban, a Yong Boys elleni edzőmérkőzésen én voltam a balfedezet, mert Zakariás megfázott. Mivel a koreaiak elleni meccsig nem gyógyult meg, így maradtam a csapatban. A Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Budai II., Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összetételben 9:0-ra győztünk, a találkozó előtt és alatt végig biztattak a társaim. A többi mérkőzésen már nem jutottam szóhoz, mert Zakariás visszafoglalta a helyét, így a nézőtérről izgultam a csapatért. – Már rengetegszer elhangzott, de mégis meg kell kérdezni: Ön szerint miért kaptak ki a világbajnoki döntőben a németektől? – A fináléig vezető út igen sok erőt kivett a játékosokból. A csoportmérkőzésen könnyedén vertük a németeket 8:3-ra, de gondot okozott, hogy Puskás itt megsérült. A négy közé jutásért a brazilok ellen 4:2-re győztünk, majd az uruguayiak ellen a hosszabbításban nyertünk hasonló arányban. A játékosok olyan fáradtak voltak, hogy nekünk kellett lehúzni róluk a szerelést. Véleményem szerint csapatunk a döntőben fáradtság miatt veszített 2:0-ás vezetésről 3:2-re. Meg aztán elpártolt a szerencse is mellőlünk, semmi sem jött be, ami korábban igen. A vereség mai napig is fájó, de ennek ellenére az életem legszebb, legfelejthetetlenebb éve volt.
– A sikeres évek azonban folytatódtak, s következett az újabb világbajnokság. – A svédországi vébén 1958-ban a négy mérkőzésünkből kettőn léptem pályára: Svédországtól 2:1-re kikaptunk, míg a Mexikó ellen 4:0-ra nyertünk. A csoportmeccsen ugyanannyi pontot szereztünk, mint a walesiek, döntő mérkőzést kellett velük játszani a továbbjutásért. Sajnos 2:1-re kikaptunk, pedig nekünk a döntetlen is jó lett volna. Nem sikerült a nyolc közé kerülnünk, pedig abban a magyar csapatban sokkal több volt. A világbajnokság után még háromszor játszottam a válogatottban, utoljára 1960. október 30-án Brüsszelben, ahol 2:1-re kikaptunk a belgáktól. – Esélye volt Chilébe is kiutazni? – Az 1962-es chilei vb előtt biztos csapattagnak számítottam. Benne voltam a tizenhatos keretben, de Baróti Lajos, az akkori szövetségi kapitány az utolsó pillanatban valami miatt kihagyott engem, Menczel Ivánt jelölte meg az utazók között. Életem egyik legfájóbb élménye volt ez, mert így nem teljesült az álmom, hogy három világbajnokságon szerepeljek.
– Térjünk vissza az SBTC-hez! A hatvanas években a fekete-fehér gárda olyan edzőket szerződtetett, akik korábban a játékostársai voltak. Milyen érzés volt velük dolgozni? – Grosics Gyulával jó volt a kapcsolatom játékostársként a válogatottban és edzőmként is. Mészáros Józseffel már nem volt felhőtlen a viszonyunk. Én úgy éreztem, hogy pár évig még hasznára tudok lenni a csapatnak, ő azonban nem így gondolta. 1966. március 13.-án, az első fordulóban a Ferencvárost fogadtuk, s ő centert játszatott velem, ezt a húzását máig nem értem. A lényeg, hogy a következő meccsen már a tartalékban találtam magam, ahol még pár mérkőzésen pályára léptem, május 15.-én a Kohász Stadionban a tatabánya elleni meccs előtt búcsúztattak el, de már nem léptem pályára. A szurkolók vastapsa kísért az öltözőbe. Itt volt a televízió, Vitray Tamás készített velem interjút, de alig tudtam megszólalni. Ennyi volt a búcsú. Pár héttel ezután az öregfiúkkal Vácra mentünk játszani. Mészáros is jött, hazafelé is én hoztam kocsival, útközben megszólalt: – „Feri, ha tudom, hogy még mindig ilyen jól játszol, akkor nem mondom, hogy hagyassák veled abba a futballt.” Az aktív pályafutásom befejezése után hosszú évekig játszottam a Stécé-öregfiúknál, valamint a magyar öregfiúk válogatottban. – Mire emlékszik vissza a Stécében eltöltött aktív játékos korából? – Sok jó edző közül is kiemelném Szűcs Györgyöt, aki nagyszerű társ és jó barát is volt. A csapat olyan volt, mint egy család, a sikerért együtt küzdöttünk. Mindenkivel jóban voltam, de Oláh Gézával és Vilezsál Oszkárral tartottam össze a legjobban, mivel acélgyári gyerekek voltunk.
– Ki volt a legnehezebb ellenfele? – Puskás Öcsi, akivel nagyon sokszor játszottunk együtt és egymás ellen is. Nagyon nehéz volt ellene helytállni, mert pillanatok alatt változtatta a helyét, cselei kiszámíthatatlanok voltak. A pályán nemes ellenfelek voltunk, de mind a mai napig jó barátok vagyunk. – Hosszú pályafutása alatt sok emlékezetes mérkőzést játszott. Kiemelne ezekből néhányat? – Nagyon nehéz választani, de ha mindenképpen szükséges, akkor hármat kiemelnék. Először az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozó tornát, ahol utánpótlás válogatott néven szerepeltünk. A döntőbe a bukaresti stadion avatóján, százezer néző előtt az első félidőben még 3:1-re a románok vezettek. Fordulás után nagyon jól játszottunk, végül 4:3-ra győztünk a hét nagyválogatottal felálló házigazdák ellen. Aztán az Aranycsapat híres északi túráján 1955-ben, Stockholmban játszottunk, itt szereztem az egyetlen gólomat a címeres mezben. A jobb oldalon szögletrúgáshoz jutottunk, Budai adott be, én a tizenhatosnál álltam a hosszú oldalon. A svédek Kocsira figyeltek, akinek átszállt a feje fölött a labda, amely elém került, hagytam egyet pattanni, majd bal lábbal keresztbe, a bal felső sarokba bombáztam. Végül 7:3-ra nyertünk. A harmadik emlékezetes találkozó 1956. július 8-án volt, amikor a Stécével 13500 néző előtt fogadtuk a nagynevű Bp. Honvédet. Az Oláh G. – Sándor Gy., Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid – Chladny, Vasas, Csáki, Bodon, Taliga összeállítású csapattal 4:2-re győztünk.
– Számtalan sztorija, emléke lehet. – Kettőt el is mondanék. Először visszatérnék az 1952-es olimpiára. Estefelé érkeztünk Helsinkibe, festői környezetben egy szigeten szállásoltak el bennünket. A kipakolás után Puskás Öcsi kitalálta, hogy menjünk ki focizni. Finnországban fehérek voltak az éjszakák. Éjfél felé járt, amikor Mándi Gyula pályaedző befejeztette velünk a játékot, de még a szállásunkon is beszélgettünk, hogy itt mindig ilyen világos éjszaka van éjszaka is. „Akkor itt bagoly sincs” – mondtam jó palócosan, ez a pestieknek nagyon tetszett. Ezután ha Puskással találkoztam, mindig azt kérdezte: „Feri van-e bagoly?” Szép emlék az is, amikor 1954. december 8-án Glasgowban 134 ezer néző előtt 4:2-re nyertünk Skócia ellen. Kora délután volt a mérkőzés, és akkor nálunk még újdonságnak számított, hogy a televízióban este felvételről megnézhettük magunkat. Számomra ez a mai napig is szép emlék. (Ezen a mérkőzésen Szojka Ferenc a magyar csapat egyik legjobbja volt a Képes Sport szerint – szerk.) – Mi volt a sikereinek titka? – A következetesség, a pontosság, hogy szerettem edzeni. Tudtam, hogy a keményen elvégzett munka meghozza a gyümölcsét. Az edzőim és a vezetőim utasításait maximálisan igyekeztem teljesíteni, mind a zöld gyepen, mind a munkahelyen. A játékostársaimmal és a munkatársaimmal mindig jó volt a kapcsolatom. – Rengeteg kiváló játékossal játszott a Stécében és a válogatottban is. Ma is tartják a kapcsolatot? – Az SBTC 1956-os és 1960-61-es csapatának tagjai, akik még megvagyunk, most is összejövünk minden évben. Néha találkozok egykori válogatott játékostársaimmal is, de egyre ritkábban.
– Az aktív labdarúgás befejezése után több helyen is edzősködött. – Az SBTC-nél 1966-ban rövid ideig szakosztályvezető voltam, majd átvettem a tartalékcsapat irányítását. Továbbá edzősködtem az SKSE, a Kisterenye, a Nagybátony és a Pásztó csapatánál. A nyolcvanas évek elején visszatértem a szeretett klubomhoz, a Stécéhez, ahol a különböző korosztályú csapatok mellett edzettem a felnőtteket is. Az utóbbi években, egészen tavaly nyárig a Stécé pályaedzőjeként tevékenykedtem. – Az SBTC jelenleg az NB II-ben szerepel. Mit vár a jövőtől? – Az ősszel kijártam a mérkőzésekre, és úgy láttam a nagyobb ritmusú játékra még rá kell állni a csapatnak. Ha tavasszal ezt sikerül megvalósítani, akkor előrébb léphetünk. Szeretném, ha nem is a közeljövőben, hogy az SBTC, ismét a hírnevéhez méltóan szerepeljen. Úgy gondolom, ehhez a városnak sokkal jobban össze kellene fogni, és egymást segíteni. – Ön a pályán és a kispadon évtizedeket töltött el. Most nem hiányzik valami? – Nekem az életem a sport, ezen belül a labdarúgás. Én nem hagytam el a Stécét, pedig több pesti ajánlatom is volt, de én a csapatomnak, a családnak és a városnak éltem. Most egy kicsit hiányzik a kispad, mert nézőként talán egy kicsit lezserebben nézi az ember a mérkőzést. Az biztos, hogy amíg élek a szívem örökké a Stécéért fog dobogni.
– Mi a véleménye a mai magyar labdarúgásról? – Nem értem, hogy milyen az edzésmunkájuk és a magánéletük a mai labdarúgóknak. A nemzetközi mércétől nagyon el vagyunk maradva, teljesítőképességben, futásban és koncentrálásban egyaránt. Ilyen hozzáállással nagyon nehéz lesz előrelépni. – Szólna egy pár szót a családjáról? – A feleségemmel, Ilonával 1957 óta élünk boldog házasságban. Két gyermekünk van, Erika és Ferenc, valamint három unokánk, Dávid, Gábor és Ágnes. Minden szabadidőnket a családdal töltjük. – Miként érzi magát a 73. születésnapján? – A jelen pillanatban jól érzem magam. Már alig várom, hogy jobb idő legyen, mert ekkor mehetek levegőzni, sétálni és persze a Stécé mérkőzéseire. – Így legyen még nagyon sokáig, Feri bácsi! Ehhez kívánunk jó erőt és egészséget!
