A Salgótarjánban élő Juhász Béla az SKSE-ben ismerkedett meg a kosárlabdával, immár több mint három évtizede. Az 54 éves sportember még ma is aktívan játszik a Salgótarjáni Fekete Sasok Old Boys csapatában (az SKSE több névváltozáson ment keresztül – a szerk.), amely a Nógrád megyei bajnokságban szerepel. A 205 centiméter magas center számtalan mérkőzésen rengeteg pontot szerzett. Még most is tartja a mintegy 120 kilós versenysúlyát. Magasságával és roppant erős testalkatával ma is úr a palánk alatt. Juhász Béla 1948. június másodikán született Heves megyében, Kömlőn. Harmadikos volt a salgótarjáni közgazdasági technikumban, amikor Szarvas Józsefné testnevelő elvitte őt a gépipari technikumban gyakorló SKSE kosárlabdacsapatához, melynek edzője, Szarvas József volt. Az SKSE-nek 1968, január elsején lett igaztolt kosárlabdázója, de még az év nyarán elvitték katonának. Zalaegerszegre vonult be, ahol kézilabdázott az NB II-ben, bunyózott a zalaiak NB I/B-s együttesében, majd az utolsó félévben az NB I-es röplabdacsapatot erősítette, mellyel a vidék legjobbjai voltak. – Igen, a katonaságom idején több sportágban is versenyeztem – eleveníti fel a múltat Juhász Béla. – A kézilabda mellett bunyóztam is. Ugyan nem voltam képzett ökölvívó, de az alkatom megvolt és jó ütőerővel rendelkeztem. Összesen hat meccset vívtam a nehézsúlyúak között. Ebből hármat megnyertem, egy döntetlenül végződött, míg kettőt elveszítettem, de kiütni nem tudtak. Az utolsó fél évben jól éreztem magam a röplabdacsapatnál is, marasztaltak, de én hazatértem.
Leszerelése után, 1970 nyarán a salgótarjáni Koppány György fotóriporter sugalmazására került vissza az SKSE kosárlabdacsapatához. Ugyan a katonasága előtt már belekóstolt ebbe a sportágba, de ettől függetlenül nagyon sokat kellett tanulnia. Különösebb képzettsége még a mai napig sincs ehhez a sportághoz, de az eltelt több mint három évtized alatt elegendő rutint szerzett. – A hetvenes évek elején az NB II-ben a tabella második felében zártunk az SKSE-vel – folytatta a remek sportember. – Aztán egyre jobban összeállt a csapat, és az 1981-82-es bajnoki évadban a másodikak lettünk az NB II-ben.
A kiváló játékos ebben a bajnoki évadban összesen 1051 pontot helyezett el az ellenfelek kosarában, mely 35,3-as mérkőzésenkénti átlagot jelentett. A folytatásban több sikeres évadjuk volt a Sesével. A hosszú pályafutása során sokszor dobott negyven-ötven pontot, a legtöbbje 67 volt az NB II-ben, a Nagykőrös ellen hazai pályán. A Sese csapatkapitánya volt hosszú éveken keresztül. Többször keresték meg élvonalbeli csapatok. Mehetett volna Egerbe, Diósgyőrbe, Szolnokra, Hódmezővásárhelyre, sőt a Ganz-Mávag VSE-hez is. Tárgyalásokig eljutottak, de ő nem ment el Salgótarjánból. A kohászcsapat az 1990-91-es bajnoki évadban első lett az NB II-ben, s az osztályozón kivívták az NB I/B-s tagságot. – Saját erőnkből harcoltuk ki az NB I/B-s szereplés lehetőségét – emelte ki a népszerű kosárlabdázó. – Ugyan már negyvenhárom éves voltam, de úgy gondoltam, hogy a csúcson már nem hagyhatom abba. A kemény edzések ugyan megviseltek, de azért még bírtam. Egy évet játszottam ebben az osztályban, s a mérkőzések többségén a pályán voltam. Ebben a bajnoki évadban én voltam a csapatkapitány. Az ötödik helyen végeztünk, amivel éppen, hogy lemaradtunk a rájátszásról, az A-osztályba jutásért.
A sportember ezután pár évig vezetőségi tag volt az egyesületnél. Persze emellett szerepelt, illetve szerepel még a mai napig is a Fekete Sasok öregfiúk csapatában, mely a Nógrád megyei bajnokságban szerepel. Időközben, 1993. március 17-én a PVSK elleni NB I/B-s mérkőzésen hazai környezetben elbúcsúztatták a magasabb osztálytól. – Ugyan ezen a mérkőzésen már nem léptem pályára, de a közönség szeretete, hosszú perceken át tartó ünneplése, örök élmény marad számomra. A pályafutása során számtalan élménye, érdekes mérkőzése volt, közülük hármat ragadott ki: – Igen emlékezetes számomra a Ganz-Mávag VSE elleni 1974-es hazai kupamérkőzés, ahol a későbbi győztes ellen 28 pontot szereztem. A hetvenes évek végén, egy edzőmérkőzésen 24 pontot dobtam a Losonczival és Recskával felálló magyar válogatottnak. Harmadikként pedig az első NB I/B-s találkozómat említeném, ahol a Falco ellen hazai pályán ugyan kikaptunk, de ebben az osztályban ezen a meccsen dobtam a legtöbb pontot, szám szerint tizenhatot, és lekaptam kilenc lepattanót.
Salgótarján kedvenc kosarasának azonban még nem fejeződött be az NB-s pályafutása. Az 1999-2000-es bajnokságban az NB II Észak-magyarországi régiójában szerepelt a salgótarjáni csapat, ahol ő az ötvenkettedik évében egy pár mérkőzés erejéig újra csatasorba állt. (A csapat ebben a bajnoki évadban újra feljutott az NB I/B-be, és a mai napig is ott szerepelnek – a szerk.) – Az eltelt időszakban sok játékossal játszottam, valamennyiükre szívesen emlékszem vissza – hangsúlyozta ki Juhász. – Közülük az NB II-ből megemlíteném Szert Sándor, Csuka Gábor, Boronyai Tamás, Mosonújvári Frigyes, Tóth Péter, Laczkó Sándor és Magyar János, míg az NB I/B-ből Farkas Attila, Borók László, Földesi Zoltán, Anatolij Szebta és Pavel Hivrenko nevét és még sorolhatnám tovább a neveket. Az NB-s pályafutásom alatt edzőm volt Szarvas József, Boronyai Tamás, Laczkó Sándor, Tatár István és Dániel Tamás.
Juhász Béla 1970 júniusától a salgótarjáni acélgyárban dolgozott. Aztán a kosaras klubja segítségével 1994 augusztusától a városi sportcsarnok büféjében dolgozik, 1998-tól már vállalkozóként. – Ugyan van segédezőim, de soha nem vonzott sem ez, sem pedig a játékvezetői pálya. Én mindig csak játszani szerettem, és amíg bírom erővel, valamint a munkám engedi, addig rendelkezésre állok a salgótarjáni öreg sasok csapatának.
