Jól emlékszem arra, amikor 20-25 éve a nyugati határ szélétől kifelé számolgatva a burgerlandi falvakat, úgy hat-hét után már az első szabad világváros csodáit (Stefán dóm, Gráben, Kartner Strasse, Opera, Burg, Schönbrunn, Práter) bámulhattuk – a bevásárlás után. Ha valaki az utóbbi városrészben az óriáskerék, vagy a vidámpark megtekintése mellett elmerészkedett a híres focistadionig, mellette 1976 óta egy kívülről nem túl szép, de funkcionálisan ragyogóan eltalált körcsarnokra is lelt. Akkoriban, ha valakinek a háromévente járó nevetséges összegű valutakeret mellett – a számtalan kizáró ok ellenére -, szerencséje is adódott, a fenti élményekben is része lehetett. Ma, már ha mondjuk fedett pályás atlétikai Európa bajnokságot, rendeznek a császárvárosban, az ilyesmire fogékony ember – legyen az akár salgótarjáni -, csak nyom egy nagy gázt és már ott is találja magát a fentebb említett práteri Ferry Dusika sportcsarnokban, még akkor is, ha későn adta le az akkreditációs kérelmét. (Ja, kérem, ha a sajtófőnök felesége magyar, így még a kivételezés sem elképzelhetetlen…). A 27. fedett pályás EB-nek néhány nógrádi vonatkozása is akadt, a 18 fős magyar válogatott tagjai között két salgótarjáni kötődésű sportoló is szerepelt: a jó egy éve még a Salgótarjáni Atlétikai Clubban versenyző Ajkler Zitát nem nagyon kell bemutatni, Zsivoczky Attila palóc gyökereiről pedig majd alább esik szó. Emellett egy igazi sportdiplomáciai siker, s egyben elismerés, hogy a tarjáni ugrógála atyja, Angyal János legújabb fejlesztésű magas- és rúdugró lécei felett és alatt ugrott Európa elitje.
– Zita, hogy sikerült a felkészülése az EB-re nyíregyházi színekben, s milyen eredményt vár itt magától? – kérdeztem még távolugró száma előtt a sydneyi olimpiát salgótarjániként megjárt atlétanőt, aki 1998-ban Budapesten – fedél nélkül – Európa hatodik legjobbja volt. – Nagyobb sérülések nélkül megúsztam a felkészülési időszakot, bízom benne, hogy jó volt, amit csináltam, meglesz az eredménye. Célom a döntőbe kerülni, s ott minél nagyobbakat ugrani, de babonából nem szoktam előre konkrét távolságot, helyezést mondani. (Mint ismeretes, Zita 648 centivel a hatodik helyen végzett – a szerk.). – Hogy érzi magát Nyíregyházán, mi volt egyáltalán a valódi oka, hogy távozott Salgótarjánból? – Köszönöm jól megvagyok Budapesten! Nem változott ugyanis semmi, továbbra is ugyanott, ugyanazzal az edzővel dolgozom, s járok az egyetemre, két diploma után most a gyógy-testnevelést és a sportmenedzseri szakot vettem fel. Volt ugyan arról is szó, hogy Nyíregyházára költözöm, és ottani trénerrel gyakorlok, de végül az előbbi mellett maradtunk. Ami az átigazolásomat illeti Salgótarjánból: ott értem el eddigi legnagyobb sikereimet, onnan kerültem ki az olimpiára. Lehet, hogy hálátlannak tűnök, de hogy a sydneyi szereplésem nem úgy alakult, ahogy elterveztük, és ahogyan kellett volna, mintha csökkent, vagy megszűnt volna a bizalom irántam. Ráadásul engem bántott a legjobban az ottani kudarc, amely nagyon megviselt és nehéz volt visszajönnöm a mélypontról. Nem tudom mi volt a háttérben, de eldugultak a kommunikációs csatornák és nem kaptam olyan ajánlatot, amelyet el tudtam volna fogadni. Nem voltak teljesíthetetlen óhajaim, de a 2000. év előtti szintet sem tudták nyújtani, és bármilyen mocskosul hangzik, pénzből él mindenki. Egyébként nem tudnak Nyíregyházán sem lényegesen jobb körülményeket biztosítani… Sajnálom, hogy el kellett jönnöm, hálás vagyok az addigi támogatásért, s nem akarok senkit sem megbántani, hiszen a mostani eredmények az akkori időszakban alapozódtak meg, nincsenek rossz érzéseim, csak a szépre emlékezem!
– Meddig szeretne még versenyezni, milyen számokban, s szokott-e még hazajárni Nógrádba? – A 2004-es budapesti fedett pályás vébéig valamint az athéni olimpiáig – ha semmi nem jön közbe – mindenféleképpen versenyzek, aztán pedig amíg működik a dolog, amíg van értelme. Egyelőre csak távolugrásban indulok, de nem mondtam még le teljesen a hármasugrásról sem. Amikor csak tehetem, hazalátogatok Héhalomba, apukámhoz, rokonaimhoz, de a tanulás és az edzések, versenyek miatt erre úgy két-három hetente keríthetek csak sort. – Láthatjuk-e még salgótarjáni színekben valaha? – A mostani szerződésem az olimpiáig tart, de utána semmi sem kizárt, bármi megtörténhet – mondta Ajkler Zita.
Zsivoczky Attila mezőnye harmadik legfiatalabbjaként hétpróbában indult Bécsben, s végül az ötödik helyen zárt. Oké, ez remek, de mi közünk nekünk, nógrádiaknak ehhez? – kérdezhetnénk. Csak annyi, hogy Salgótarján remek magasugrójának, a sokszoros magyar bajnoknak, a kétszeres olimpikonnak, Komka Magdolnának a fia, és úgy tűnik, örökletes génállománya következtében anyukája nyomdokain kezdte ős is sportolói pályafutását. Persze olimpiai bajnok kalapácsvető édesapja örökségei sem haszontalanok… Most 217 centivel is magasan nyerte volna számát a hétpróbában, de arra a kérdésemre, hogy mivel volt elégedett, meglehetősen tömören válaszolt: – Semmivel! – Ha egy kicsit bővebben is kifejtené ezt a semmit! – A súly, a távol és a sprint futószámok nem úgy sikerültek, ahogy kellett volna, s összetettben 6000 pont felett (5957-et ért el) szerettem volna teljesíteni. Minden számban fejlődnöm kell! – Járt, jár-e Salgótarjánban az ugrógálán kívül? – Persze, nagyapám sírjához azért el szoktunk látogatni a családdal. – További tervei? – Javulni, javulni, javulni…
Gyulai Istvánnal, az IAAF (Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség) főtitkárával összefutva nem kerülhette meg az ember, hogy kikérje a véleményét a magyarok szerepléséről és a 2005-ös szabadtéri világbajnokság budapesti esélyeiről. – Természetesen örülök az eredményeknek, és elégedett vagyok velük. Győrffy Dóra ezüstje különösen szépen csillog. Jó ötlet volt, hogy a 2004-es budapesti fedett pályás vébé szervezői közül rengetegen jöttek ide tájékozódni, tapasztalatot szerezni. Ami a rákövetkező évben rendezendő szabadtéri világbajnokság budapesti megrendezésének esélyeit illeti, nagyon nehéz dolgunk lesz, de nem teljesen reménytelen. Pályázatunk minden kritériumnak megfelelt, így elfogadták. A baj csak az, hogy a legendás berlini Olimpiai Stadiont most újítják fel, s ők is mindenféleképpen szeretnék megkapni a rendezés jogát. A két ország eddig mindig segítette egymás törekvéseit, de most első ízben sajnos ellenérdekeltek vagyunk, így nem lesz könnyű dolgunk. – Mint az IAAF második emberének van-e valamilyen befolyása a dolgok alakulásába? – Nekem hivatalból semlegesnek kell maradnom – kommentálta mosolyogva ostoba kérdésemet a főtitkár.
Az egyetlen magyar beszállító, a salgótarjáni ugrógála atyja, Angyal János kettős, sőt hármas minőségben volt jelen az Európa bajnokságon. Ő ugyanis amellett, hogy üzletember, a 2004-es fedett pályás világbajnokság szervezőbizottságának tagja is, s nem is utolsósorban az atlétika rajongója. Az AP2000 ugróléc család legújabb fejlesztésű modellje, az „Altius” jól vizsgázott, de halljuk, hogy vélekedett a szép üzleti sikerről és a látottakról a volt magas- és hármasugró, később edző, jelenleg vállalkozó cégvezető. – Nagy örömömre szolgált, hogy amerikai, svéd és francia riválisok előtt mi nyertük el ezt a rúdszállító címet. Jó volt látni, amikor Feofanova új világcsúcsot ért el rúdugrásban a mi lécünk felett, vagy amikor a magasugrás győztese, Kupcsova győzelme után hála puszit nyomott rá. Ami a szakmai véleményemet illeti, rendkívül kritikus szemmel néztem a versenyt, de nagyon jó véleménnyel a tarsolyomban tértem haza a három nap után. Szerintem az utolsó tíz év leghangulatosabb fedett pályás kontinens bajnokságát rendezték a sógorok, amelyben szerepet játszott a z is, hogy megnyerték a fiatal nézőket is az atlétika ügyének, s ők remek hangulatot teremtettek a viadalnak, a versenyzőknek. Valahogy így, vagy még jobban kell majd nekünk is megszervezni, rendezni a budapesti világbajnokságot! – mosolygott Angyal János.
