A téli olimpiára elutazott Bekecs Zsuzsától elköszönő február 2-i írásunkban szerepelt, hogy a salgótarjáni biatlonos részvétele a ma kezdődő Salt Lake City-i ötkarikás játékokon tisztelgés azon kiváló sízők emlékének is, akik 1944-ben, az erdélyi havasokban vesztették életüket. A cikk elolvasása után jó néhányan érdeklődtek, hogy mi is történt voltaképpen a síelő fiatalokkal? Indokolt hát vázlatosan feleleveníteni a tragédiát, annál is inkább, mivel sokak szerint a mostani sikerekben is szerepe van az egykori hősök példájának.
Az 58 évvel ezelőtti eseményekről sok mindent megtudhatunk az acélgyári emberek visszaemlékezéseiből, a most 90 éves kiváló helytörténész, Vertich József írásaiból, s másoktól is a városban. Még most is tudják a salgótarjániak, hogy a központi temetőben, mindjárt az első sor elején sorakozó sírokban 18 és 23 év közötti fiatalok nyugszanak, valamennyien acélgyári sízők, salgótarjáni leventék. A bátor, vállalkozásra kész sportemberek 1944. január 13-án délben, az akkor Magyarországhoz tartotó erdélyi Radnai-havasok 2305 méter magas, egy ideig Horthy-csúcsnak nevezett Nagy-Pietrosz hófödte orma közelében, lavinaomlás következtében vesztették életüket.
Mit kerestek ott salgótarjániak? – tehetjük fel a kérdést. A megyeszékhelyen mély gyökereket eresztett sízés szeretete vonzotta, vitte oda őket 1944-ben és korábban is többször. A Magyar Sí Szövetség igyekezett a Máramarossziget közelében lévő Radnai-havasokban európai színvonalú síparadicsomot kialakítani. A salgótarjániak elszántságuk, sportszeretetük, s nem utolsósorban elsőségük hirdetőjeként emléktáblát akartak a csúcson elhelyezni, s természetesen szerették volna 1944. január 13.-án is a semmi máshoz nem hasonlítható élményt nyújtó magashegyi sízést gyakorolni. Tizenheten indultak, közülük tizenöten vesztették a csúcs közelében életüket. Név szerint: Bacsa Mihály, Vankó István, Juhász József, Huszár Béla, Vlacsil József, Vlacsil Béla, Kojnok István, Fényszarusi József, Dombai Pál, Völgyvári Márton, Fehér Gyula, Bagyinszki János, Györe József, Liptay Pál és Orosz Imre.
A hősök (mert mindmáig így nevezi őket a közösségi emlékezet) búcsúztatása január 22-én, majd január 30-án a SSE stadionban történt. A felravatalozott, virágokkal borított koporsókat mindkét alkalommal több ezer ember vette körül. Akkor többen megfogadták, hogy a tragédia ellenére sem hagyják veszni, sőt, ápolni fogják a sísportot Salgótarjánban. A lavinaomlás áldozatainak hozzátartozói többségükben ma is a megyeszékhelyen élnek, s talán ők a legbüszkébbek a tarjáni sízők, így az olimpiai részvételt is kiharcoló Géczi Tibor, Bereczki Brigitta és Bekecs Zsuzsa sikereire. Tudta és tudja ezt mindegyik megyeszékhelyi síző, akik időnként meg szoktak emlékezni a hősi halált halt elődökről. Reménykedjünk, hogy a salgótarjáni síhagyományok Salt Lake City után is folytatódnak.
