A Salgótarjáni SE labdarúgócsapata – ma Salgótarjáni Acél – ez év április 23-án ünnepelte megalakulásának századik évfordulóját. Fennállásuk alatt a legjobb eredményt az 1938-39-es bajnoki évadban érték el, amikor is egy évig a NB I-ben szerepeltek. Ebből a gárdából ma is köztünk él még erőben-egészségben Paczolay Jenő, aki a támadósor jobb szélén, jobbösszekötőként sok borsot tört az ellenfél védőinek orra alá. A remek támadó 1917. október 15-én született Salgótarjánban. Tősgyökeres acélgyári. Nyolcan voltak testvérek, közülük már csak ő él. – A harmincas évek elején lettem a SSE igazolt labdarúgója – emlékszik vissza a veterán játékos. – Az acélgyárban a hengerműbe kerültem raktárosként, előtte elvégeztem a fodrász szakmát. Kezdetben a SSE második, vagyis Haladás nevű csapatában játszottam, melyben szinte mindenki acélgyári úti játékos volt.
Ekkor játszott a Langár, Paczolay, Vincze, Molnár, Svábszki vagy Rudinszky ötös fogat. (A fiatalok közül Vincze Gyula 1945-ben elsőként került be salgótarjáni színekből – ekkor már a Stécéből – a magyar válogatottba – a szerk.) A SSE 1932 tavaszán Perecesen 9-3-as vereséget szenvedett, amely után szinte az egész csatársort lecserélték az első csapatból. Paczolay is ekkoriban mutatkozott be a felnőttek között. Az elkövetkező években az ifjú támadó hol az első csapatban, hol pedig a Haladásban játszott. A SSE százéves történetének legjobb gárdája 1938-39-ben az első osztály mezőnyében szerepelt. Az élvonalban Paczolay a tavaszi idény nyitányán, a Dolinkában debütált. Akkor, 1939. március 3-án, a Szürketaxi ellen, 1200 néző előtt a Vécsei – Gáspár II., Vics – Manyasz, Hercsik, Misecska – Paczolay, Tóbiás, Horváth, Komenda, v. Majoros összetételű tarjániak a félidőben Horváth góljával vezettek. Majd kisvártatva v. Majoros növelte az előnyt, ám a taxisok ezután magasabb sebességre kapcsoltak, s előbb szépítettek, majd az utolsó pillanatban Hercsik Pista balszerencsés öngóljával el is rabolták az egyik pontot. A tarjániak mindkét gólja előtt Paczolay jeleskedett, nem véletlen, hogy a sajtó élénken dicsérte a fiatal jobbszélsőt. A későbbiekben Paczolay még többször is szerepet kapott az élvonalbeli gárdában, de ő sem tudott segíteni abban, hogy az amatőr kék-fehérek megkapaszkodjanak a hírneves profik között.
– Az első osztály felejthetetlen emlék számomra – emlékszik vissza a jobb oldali támadó. – A harmatos szereplésünket meghatározta, hogy nem volt egységes a csapat, mivel edzőnk Guttmann Emil sokszor változtatott, állandóan cserélgette a játékosokat. Az ellenfelek rutinosabbak voltak, belőlünk pedig hiányzott a felkészültség, összeszokottság. Mi itt és a másodosztályban is munka után mentünk az edzésre, és nem kalóriapénzért játszottunk. Mi szerettük a labdarúgást…
Paczolay 1942. decemberében megnősült. Egy fia és egy lánya van. A Sese NB II-es gárdájában 1947-ig futballozott. Ezekben az időkben olyan remek csatártársakkal szerepelt együtt a kék-fehéreknél, mint Langár, Kovács, Szabó Albin, Szabó Elemér, Molnár, Bencsok, Rudinszky és a többiek. Jobbszélsőként, majd később többnyire jobbösszekötőként, emlékezetes gólokkal keserítette meg az ellenfelek életét. Ezután leigazolt a Salgótarjáni Építőkhöz. Eközben 1945-50 között iparosként fodrászkodott az acélgyári úton, később a Nógrád Megyei Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott konyhafőnökként, majd bérelszámolóként. A „Borbély”, ahogyan a játékostársai hívták, az ötvenes évek közepe táján fejezte be az aktív labdarúgást. – Pályafutásom befejezése után elvégeztem az edzőit. Az Építők csapatánál voltam intéző, edző, vezetőségi tag. A NÁÉV-től 1977-ben mentem nyugdíjba. Mára az öregség ugyan megtört, de jól érzem magam, igaz, gyalogolni már elég keveset tudok.