Az első salgótarjáni sportegylet bölcsőjét az Acélgyári Tiszti Casinóban ringatták, midőn 1889-ben az új kaszinóhelyiség tágas tornaterme elkészült. A sportegyletek megalakítását 1891-ben a Magyarországi Torna Egyletek Szövetségének felhívása is szorgalmazta, de minden bizonnyal lelkesítőleg hatott a futballjáték hazai meghonosodása is. A Magyar Labdarúgó Szövetség megalakulása, s a jó fővárosi kapcsolat arra ösztönözte Wabrosch Béla főmérnököt, hogy megszervezze és megalakítsa a kaszinói keretből kiválva 1901. április 23-án a Salgótarjáni Sportegyletet. Színük a kék-fehér lett.

Száz év elmúltával visszatekinteni a több nemzedéket átfogó időszakra, néhány mondatban összefoglalni az egylet, majd utódai, a Salgótarjáni Vasas és a Salgótarjáni Kohász Sportegyesület dicső múltját, eredményeit bemutatni nehéz feladat. Nem férne el e lapban azon kiváló egyesületi elnökök, szakosztályvezetők, sportemberek, edzők, technikai segítők felsorolása, akiknek köszönhetően ez az egyesület beírta magát a magyar sport dicsőséges könyvébe. Otthont adott az egyesület vívóknak, labdarúgóknak, atlétáknak, birkózóknak, ökölvívóknak, kosárlabdázóknak, tornászoknak, tekézőknek, teniszezőknek, síelőknek, asztaliteniszezőknek, lövészeknek, sakkozóknak, természetjáróknak, és a tömegsportnak. Az egyesület kiváló sportolókat nevelt és adott a városnak, az országnak, s ők méltán képviselték e hazát olimpiákon, világversenyeken, vagy a nemzeti válogatottakban egyaránt. Az egyesület sportversenyei nem csak az acélgyáriaknak, hanem a város és környéke lakosainak is közkedvelt programjai voltak. Hét végeken özönlött a nép a stadionba. A gyári asszonyoknak délig el kellett készíteni az ebédet, mert egy bórától az iskola tornatermében már játszottak a NB I-es női, vagy férfi kosarasok. A természetjáróknak hét végeken szinte kevés volt a Volán-busz, olyan nagy volt az érdeklődés. Az akkori gyári tömegsportrendezvények nézőszáma meghaladta a mai versenyekét. Milyen nagyszerű esemény és élmény volt egy-egy Sese-Stécé labdarúgó mérkőzés!

Persze az egyesület életében voltak nehéz időszakok is, amelyeken rendre sikerrel túljutott: átvészelték a háború viszontagságait és a lelkes sportembereknek, támogatóknak köszönhetően a működés biztosított volt. Az 1970-es évek közepétől azonban szűkültek a bázisvállalatok sportegyesületeket támogató lehetőségei, amelynek hatására 1977-ben megszűnt az egyesület és szakosztályainak többsége a Salgótarjáni Torna Clubban kapott helyet. Ám az új egyesület sem oldotta meg a versenysport egyre sokasodó gondjait. 1984-ben újraalakult a Salgótarjáni Kohász Sportegyesület, de már akkor látszott, hogy nem lesz képes a szakosztályok jelentős részét fenntartani, megindult hát egy kiválási folyamat. Egyes szakosztályok más egyesületekbe távoztak és 1992. október 12-én a rendkívüli közgyűlés megszüntette a szakosztályok nélkül maradt egyesületet.

Az évforduló, a visszaemlékezés általában ünnep. Sajnos most a múlt dicsőségét elhomályosítja a pillanatnyi keserűség. A Salgótarjáni Kohász Sportegyesület megszűnésétől eltelt időszak számos kérdést és problémát vet fel, amelyek megoldása még mindig várat magára. Sokszor lehettünk tanúi sportágak, egyesületek újraindításának és elbukásának – s a megválaszolatlan kérdések csak torlódnak. Vajon miért nem születik a versenysport érdekében összefogás? Miért van az, hogy az egyéni érdekek dominálnak? Miért van az, hogy a sportot támogatók – azok is, akik tehetnének – visszalépnek? Miért dolgoznak egyesek azon, hogy az alakuló újat elbuktassák? Miért van az, hogy a felelősök üzengetnek egymásnak, azt bizonygatva, hogy a másik a hibás? Miért van az, hogy ha valaki szóvá teszi a sport visszaesését, akkor mindig van ügyeletes, aki magyaráz. Miért van az, hogy a sport-versenysport általános problémáira a diáksport eredményeivel válaszolnak minduntalan? (A diáksport régen és ma is kiemelkedő és mindenkor az lesz, mert mindig felkészült, kiváló testnevelők foglalkoztak városunkban a gyerekekkel.) Miért nem szólnak arról, hogy mit tettek és tesznek azért, hogy a tanintézetből kikerült tehetségek ne vesszenek el, miért nincs egyesület, ahová irányíthatók lennének? Hol van már a bányagépgyár, Zagyvapálfalva, a tűzhelygyár, Forgách, az ötvözetgyár, Salgóbánya, a STÉSZ, vagy a Kohász sportegyesülete? Miért nem szólnak arról, mit kell tenni azért, hogy a városunkban ismételten legyen vívás, torna, birkózás, ökölvívás, asztalitenisz és még sorolható tovább?

Köztudott, hogy az országban másutt is sok a gond. Mégis mi magyarok ott vagyunk az olimpiákon, világversenyeken és a magyar sportolók szállítják a dicsőséget mindnyájunknak. Igenis vannak az országban a problémákat leküzdő sportegyesületek, tehát van megoldás, van minisztérium, van a városunkban szervezet, amelynek fel kell vállalnia – hiszen erre hozták létre – a versenysport gondjainak megoldását is. Nem nagy felfedezés azt mondani, hogy a versenysport mélyrepülése csak akkor állítható meg, ha a felemelkedésre van program. Reméljük, hogy lesz változás nálunk is, olyan, amilyen másutt már megindult. Remélhetjük, hogy változik a hozzáállás, s akiknek felelőssége és tehetnek, többet tesznek majd a sportért. Nem engedik, hogy az őszinte és igazi kezdeményezéseket elbuktassák, s támogatásukkal új, felszálló ágra irányítják városunk sportéletét.

Örvendetes, hogy a napokban megalakult a Garancia Salgótarján Atlétikai Sportegyesület. Az atlétika megszállottai a vezetők, a megyei atlétikai szövetség volt alelnökének cége a főtámogató, a faiparosok adják a létesítményt, amelynek elnökét idézem: „Örülök, hogy gondoskodó védőszárnyak alá kerültek a gyerekek, remélem, hogy még jobb lehetőségeik lesznek a versenyeztetésre.” Ez foglalkoztatja a segíteni akaró sportembert, az üzletembert pedig az, hogy hogyan kell első lépésként létesítményt szerezni. (A kétféle gondolkodás ötvözete jelentheti a megoldást.)

Az 1901. április 23-án alakult egylet első szakosztálya a labdarúgóké volt. Ma a Kohász Művelődési Központban a Salgótarjáni Acél Sportegyesület tart megemlékezést. Ők ma is a százéves egyesület részének, utódjának tekintik magukat, felidézik a múltat, és erőt gyűjtenek a jelen nehézségeinek megoldására. Lehet, hogy most alapozzák meg a szebb jövőt. Bízunk benne, hogy a városnak, mindnyájunknak lesz ereje arra, hogy megteremtsük a sport, a versenysport felemelkedésének feltételeit, s akkor a tehetséges fiatalok befogadására megalakulhat a Salgótarjáni Sportegyesület és a Csipkerózsika-álmából felébredt stadionban ismét zúghat a „Hajrá Sese!”