Szojka Ferenc a labdarúgás élő legendája. A másodosztályú acélgyári csapatból, a Salgótarjáni SE-ből 19 éves korában került a NB I-es Salgótarjáni Bányász Torna Clubhoz, s pályája rendkívül gyorsan ívelt fölfelé. Több poszton játszott: klubjában legtöbbször jobbfedezetként, míg a válogatottban, ahol többnyire Bozsik párja volt, jobblábasként balfedezetet játszott. A „Rozoga” néven is ismert labdarúgó tíz évig volt a SBTC csapatkapitánya. Népszerűségét, sporttevékenységét több alkalommal elismerték: 1986-ban Salgótarján, majd 1995-ben a megye díszpolgárává választották, míg ez év januárjában a MLSZ 100 éves jubileumi ünnepségén tüntették ki. Az acélgyárban kezdett el dolgozni 1944-ben, majd 1950-től a Nógrádi Szénbányáknál volt műszaki szerkesztő és rajzoló egészen 1988-ig, nyugdíjaztatásáig. Jelenleg a megyei I. osztályban szereplő SBTC pályaedzője.
– Hogyan kezdődött a labdarúgó pályafutása? – faggattuk lakásán a mindig derűs Szojka Ferencet. – Tizenöt éves voltam, amikor elmentem a Salgótarjáni SE játékos toborzójára. A harmadik csapatba kerültem, ahol az edző viszonylag gyenge alkatom miatt a balszélre küldött. Később megsérült a balfedezetünk, és az ő helyére kerültem. Ez a poszt tetszett nekem, többet találkoztam a labdával. A NB II-ben szereplő felnőtt csapatnak 1948 tavaszán lettem tagja. Innen sokszor voltam megyei, ifjúsági vidék- és felnőtt észak-magyarországi válogatott. – Miként került a SBTC-hez? – Budapesten, az országos ifjúsági és utánpótlás válogatott táborában voltam 1950 nyarán, amikor az átigazolási időszak utolsó napján a SBTC vezetői odajöttek és megkérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem náluk játszani. Én örömmel mondtam igent, azonnal aláírtam a fekete-fehér együtteshez. – Már több mint ötven esztendeje, hogy bemutatkozott az első osztályban. – Az átigazolásom után a SBTC vezetői elintézték az ipari tanulók intézetével, hogy a szeptemberi vizsgáimat augusztusban letehessem. Életem első NB I-es mérkőzését 1950. augusztus 20-án játszottam hazai pályán, ahol beadásomat Csuberda Ferenc fejelte a hálóba, ezzel nyertünk 1-0-ra a Bp. Előre ellen. Másnap vizsgáztam, ahol az elnök nagy Stécé-drukker volt, így talán mondanom sem kell, hogy sikerült a műszaki szerkesztő és rajzoló vizsgám.
– Az új csapatban azonban már jobbfedezetet játszott. – Sós Károly, a Stécé akkori edzője – ő akasztotta rám a „Rozoga” nevet -, vetett be ezen a poszton, s én jól éreztem magam, mert még jobban játékba tudtam hozni valamennyi csapattársamat. – Ezután töretlenül ívelt fölfelé a pályafutása. – Még 1950. november 12.-én Újpesten bemutatkoztam a B-válogatottban, ahol 2-0-ra vertük Bulgária csapatát. A következő év tavaszát viszont ki kellett hagynom, mert a bajnokság előtt egy héttel kétkapus edzésen megsérültem, térdszalag-szakadást szenvedtem. Csak 1951 őszén tudtam újra teljes értékű munkát végezni. – 1952-ben utazhatott Helsinkibe, az olimpiára, ahol a magyar válogatott első lett, de ön nem kapott aranyérmet. – Igen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány beválogatott a csapatba. Pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt, hogy tagja lehettem az olimpiai bajnoki címet szerzett nemzeti csapatnak. Ugyan nem léptem pályára, de lehetőségem volt testközelből látni Puskás, Hidegkuti, Kocsis, Bozsik és a többiek remek játékát. Akkoriban nem volt csere, s olyan összeforrott, jó csapat volt a miénk, hogy nem tudtam bekerülni a kezdő tizenegybe, márpedig akkor, csak az kapott aranyérmet, aki pályára is lépett. Köztudott, hogy az olimpiai aranyérmes sportolók havi járadékot kapnak, én ebben így nem részesülök.
– Az A-válogatottban első hivatalos mérkőzését 1954-ben, éppen a lidérces emlékű svájci világbajnokságon játszotta. – Az első mérkőzésünket Dél-Korea ellen játszottuk. Ma is jól emlékszem, hogy június 17.-én reggel Sebes Guszti bácsi közölte velem, hogy kezdő ember leszek. Nem izgultam, hiszen az előkészületek során már játszottam Egyiptomban, a nagycsapatban, amely Budapest néven szerepelt Kairó ellen, míg Svájcban, a Yong Boys elleni edzőmérkőzésen én voltam a balfedezet, mivel Zakariás megfázott. Mivel a koreaiak elleni meccsig nem is gyógyult meg, így maradtam a csapatban. Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Budai II., Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összetételben 9-0-ra győztünk, a találkozó előtt és alatt végig biztattak a társaim. A többi mérkőzésen már nem jutottam szóhoz, mert Zakariás visszafoglalta helyét, így a többi meccset a nézőtérről izgultam végig. – Már számtalanszor elhangzott, de mégis meg kell kérdezni: ön szerint miért kaptunk ki a világbajnoki döntőn a németektől? – A fináléig vezető út igen sok erőt kivett a játékosokból. A csoportmérkőzésen könnyedén vertük a németeket 8-3-ra, de gondot okozott, hogy Puskás is megsérült. A négy közé jutásért a brazilok ellen 4-2-re győztünk, majd az uruguayiak ellen 2-2 után a hosszabbításban nyertünk hasonló arányban. A játékosok olyan fáradtak voltak, hogy nekünk kellett lehúzni róluk a szerelést. Véleményem szerint, csapatunk a döntőben a fáradtság miatt veszített 2-0-ról 3-2-re. Meg aztán elpártolt a szerencse is mellőlünk, semmi sem jött be, ami korábban igen. A vereség a mai napig is fájó, de ennek ellenére az életem legszebb, legfeledhetetlenebb éve volt ez az esztendő.
– A sikeres évek azonban folytatódtak, s következett az újabb világbajnokság is. – A svédországi vébén 1958-ban a négy mérkőzésünkből kettőn léptem pályára: Svédországtól 2-1-re kikaptunk, míg Mexikó ellen 4-0-ra nyertünk. A csoportmeccsen ugyanannyi pontot szereztünk, mint a walesiek, döntő mérkőzést kellett velük játszani a továbbjutásért. Sajnos 2-1-re kikaptunk, pedig nekünk a döntetlen is jó lett volna. Nem sikerült a nyolc közé kerülnünk, pedig abban a magyar csapatban sokkal több volt. A világbajnokság után még háromszor játszottam a válogatottban, utoljára 1960. október 30-án Brüsszelben, ahol 2-1-re kaptunk ki a belgáktól. – Esélye volt Chilébe is kiutazni. – Az 1962-es chilei vb előtt biztos csapattagnak számítottam. Benne voltam a tizenhatos keretben, de Baróti Lajos, az akkori szövetségi kapitány az utolsó pillanatban valami miatt kihagyott engem, Menczel Ivánt jelölte meg az utazók között. Életem egyik legfájdalmasabb élménye volt ez, mert így nem teljesült az álmom, hogy három világbajnokságon szerepeljek.
– Térjünk vissza a SBTC-hez! A hatvanas években a fekete-fehér gárda olyan edzőket szerződtetett, akik korábban a játékostársai voltak. Milyen érzés volt velük dolgozni? – Grosics Gyulával jó volt a kapcsolatom játékostársként a válogatottban, és edzőmként is. Mészáros Józseffel már nem volt felhőtlen a viszonyunk. Én úgy éreztem, hogy pár évig még hasznára tudok lenni a csapatnak, ő azonban nem így gondolta. 1966. március 13-án, az első fordulóban a Ferencvárost fogadtuk, s ő centert játszatott velem, ezt a húzását máig nem értem. A lényeg az, hogy a következő meccsen már a tartalékban találtam magam, ahol pár mérkőzésen pályára léptem, majd május 15.-én a Kohász Stadionban a Tatabánya elleni meccs előtt búcsúztattak el, de már nem léptem pályára. A szurkolók vastapsa kísért az öltözőbe. Itt volt a televízió, Vitray Tamás készített velem interjút, de alig tudtam megszólalni. Ennyi volt a búcsú. Pár héttel ezután az öregfiúkkal Vácra mentünk játszani. Mészáros is jött, hazafelé is én hoztam kocsival, útközben megszólalt: „Feri, ha tudom, hogy még mindig ilyen jól játszol, akkor nem mondom, hogy hagyassák veled abba a futballt!” Aktív pályafutásom befejezése után hosszú évekig játszottam a Stécé öregfiúknál, valamint a magyar öregfiúk válogatottban.
– Mire emlékszik vissza legszívesebben a Stécében eltöltött aktív játékos korából? – A sok jó edző közül is kiemelném Szűcs Györgyöt, aki nagyszerű társ és jó barát is volt. A csapat olyan volt, mint egy család, a sikerért együtt küzdöttünk. Mindenkivel jóban voltam, de Oláh Gézával és Vilezsál Oszkárral tartottam össze a legjobban, mivel mindhárman acélgyári gyerekek voltunk. – Ki volt a legnehezebb ellenfele? – Puskás Öcsi, akivel nagyon sokszor játszottunk együtt és egymás ellen is. Nagyon nehéz volt ellene helytállni, mert pillanatok alatt változtatta a helyét, cselei kiszámíthatatlanok voltak. A pályán nemes ellenfelek voltunk, de mind a mai napig jó barátok vagyunk. – Hosszú pályafutása alatt sok emlékezetes mérkőzést játszott. Kiemelne ezekből néhányat? – Nagyon nehéz választani, de ha mindenképpen szükséges, akkor hármat említenék. Először az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozó tornát, ahol utánpótlás-válogatott néven szerepeltünk. A döntőben, a bukaresti stadion avatóján, százezer néző előtt az első félidőben még 3-1-re vezettek a románok. Fordulás után azonban nagyon jól játszottunk, végül 4-3-ra nyertünk a hét nagyválogatottal felálló házigazdák ellen. A másik emlékezetes találkozó 1956. július 8-án volt, amikor a Stécével 13500 néző előtt fogadtuk a nagynevű Bp. Honvédet. Az Oláh G. – Sándor Gy., Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid – Chladny, Vasas, Csáki, Bodon, Taliga összeállítású csapattal 4-2-re győztünk. Aztán az Aranycsapat híres északi túráján 1955-ben, Stockholmban játszottunk, itt szereztem az egyetlen gólomat a címeres mezben. A jobb oldalról Budai adott be egy szögletet, én a tizenhatoson álltam a hosszú oldalon. A svédek Kocsisra figyeltek, akinek átszállt a feje fölött a labda, s elém került. Hagytam egyet pattanni, majd bal lábbal keresztbe, a bal felső sarokba bombáztam. 7-3-ra nyertünk.
– Számtalan sztorija, emléke lehet. – Kettőt is mondanék. Először visszatérnék az 1952-es olimpiára. Estefelé érkeztünk Helsinkibe, festői környezetben egy szigeten szállásoltak el bennünket. A kipakolás után Puskás Öcsi kitalálta, hogy menjünk ki focizni. Finnországban fehérek voltak az éjszakák. Éjfél felé járt, amikor Mándi Gyula pályaedző befejeztette velünk a játékot, de még a szállásunkon is arról beszélgettünk, hogy itt mindig ilyen világos van éjszaka is. „Akkor itt bagoly sincs” mondtam jó palócosan, ez a pestieknek nagyon tetszett. Azóta is, ha Puskással találkozok, mindig azt kérdi: „Feri, van-e bagoly?” Szép emlék az is, amikor 1954. december 8.-án Glasgowban 134 ezer néző előtt 4-2-re nyertünk Skócia ellen. Kora délután volt a mérkőzés, s akkor nálunk még újdonságnak számított, hogy a televízióban este felvételről megnézhettük magunkat. Számomra ez a mai napig is szép emlék. (Ezen a mérkőzésen Szojka Ferenc a magyar csapat egyik legjobbja volt a Képes Sport szerint – a szerk.) – Mi volt a sikereinek titka? – A következetesség, a pontosság és hogy szerettem edzeni. Tudtam, hogy a keményen elvégzett munka meghozza a gyümölcsét. Az edzőim és a vezetőim utasításait maximálisan igyekeztem teljesíteni, mind a zöld gyepen, mind a munkahelyen. A játékostársaimmal és a munkatársaimmal mindig jó volt a kapcsolatom. – Rengeteg kiváló játékossal játszott a Stécében is, a válogatottban is. Tartják-e ma is a kapcsolatot? – A SBTC 1956-os csapatának tagjai, akik még megvagyunk, most is összejövünk minden év májusában. Néha találkozok egykori válogatott játékostársaimmal is, de egyre ritkábban.
– Az aktív labdarúgás befejezése után több helyen is edzősködött. – 1966-ban rövid ideig szakosztályvezető voltam a SBTC-nél, majd átvettem a tartalékcsapat irányítását. Továbbá edzősködtem a SKSE, a Kisterenye, a Nagybátony és a Pásztó csapatánál. A nyolcvanas évek elején visszatértem szeretett klubomhoz, a Stécéhez, ahol a különböző korosztályos csapatok mellett edzettem a felnőtteket is. Az utóbbi években, így jelenleg is a felnőttek pályaedzőjeként tevékenykedem. – Mi a véleménye a mai magyar labdarúgásról? – Egyszerűen nem értem, hogy milyen az edzésmunkájuk és a magánéletük a mai labdarúgóknak. A nemzetközi mércétől nagyon el vagyunk maradva, teljesítőképességben, futásban és koncentrálásban egyaránt. Ilyen hozzáállással nem lesz könnyű felzárkózni.
– A SBTC jelenleg történelmének mélypontján, a megyei I. osztályban szerepel. Mit vár a jövőtől? – Nekem az életem a sport, ezen belül a labdarúgás. Én nem hagytam el a Stécét, pedig több pesti ajánlatom is volt, de én a csapatomnak, a családnak és a városnak éltem és ez így lesz, amíg élek (ezzel magyarázható, hogy 1957 és 1960 között csupán hatszor szerepelt a fővárosi játékosokkal teletűzdelt magyar csapatban, pedig a klubcsapatában sorozatosan kiválót produkált – a szerk.). Az újjáalakulástól azt várom, hogy előrelépjünk. Amíg bírom erővel, én is segítek pályaedzőként. Nehéz út áll előttünk, de összefogással újra felemelkedhetne a csapat, amit nagyon szeretnék. Persze jól tudom, hogy ehhez idő kell. – Szólna egy pár szót a családjáról? – A feleségemmel, Ilonával 1957 óta élünk boldog házasságban. Két gyermekünk van, Erika és Ferenc, valamint három unokánk, Dávid, Gábor és Ágnes. Minden szabad időnket a családdal töltjük. – Végül, de nem utolsósorban, miként érzi magát a 70. születésnapján? – Koromhoz képest jól érzem magam. Az erőm ugyan fogyóban van, hiszen még negyven évesen is pontosan elrúgtam a labdát hatvan méterig, de ma már csak harmincig tudom. Ha azonban ez még jó pár évig így lesz, akkor nem lesz baj. – Így legyen még sokáig Feri bácsi! Ehhez kívánunk jó erőt és egészséget!
Névjegy: Született: 1931. április 7. Salgótarján. Egyesületei: Salgótarjáni SE (1946-1950), Salgótarjáni BTC (1950-1966). Játékos pályafutásának sikerei: a SBTC-ben 369 bajnoki mérkőzésen (NB I: 324 mérkőzés/16 gól, NB I/B: 45/7) játszott, huszonhárom gólt szerzett. A NB I-ben háromszor volt a vidék legjobbja: 1956-ban (nem hivatalos, mert félbeszakadt a bajnokság) az ötödik, 1957-ben (egyfordulós tavaszi bajnokság) a hatodik, míg 1960/61-ben ugyancsak az ötödik helyen végeztek. 1954 és 1960 között 28-szor szerepelt a magyar válogatottban, egy gólt szerzett. Ezen felül hússzoros B-válogatott és sokszoros ifjúsági, utánpótlás, szakszervezeti és bányászválogatott. A magyar öregfiúk válogatottban 1966 és 1983 között játszott. Két világbajnokságon szerepelt: 1954-ben, Svájcban ezüstérmet szerzett, 1958-ban, Svédországban nem jutott túl a csoportból. Ugyan nem lépett pályára, de 1952-ben, Helsinkiben tagja volt az olimpiai aranyérmes magyar csapatnak, 1953-ban pedig a VIT győztes együttes tagjaként játszott Bukarestben. 1956-ban Magyarországon az Év labdarúgójává választották.
Huszonnyolcszor címeres mezben. 1954: 06.17. Magyarország – Dél-Korea 9-0 (4-0), svájci VB, 09.26. Szovjetunió – Magyarország 1-1 (1-0), 10.10. Magyarország – Svájc 3-0 (2-0), 10.24. Magyarország – Csehszlovákia 4-1 (1-0), 11.14. Magyarország – Ausztria 4-1 (1-1), 12.08. Skócia – Magyarország 2-4 (1-3).
1955: 04.24. Ausztria – Magyarország 2-2 (2-2), 05.08. Norvégia – Magyarország 0-5 (0-2), 05.11. Svédország – Magyarország 3-7 (2-4), 05.15. Dánia – Magyarország 0-6 (0-3), 05.29. Magyarország – Skócia 3-1 (0-1), 09.17. Svájc – Magyarország 4-5 (2-3), 09.25. Magyarország – Szovjetunió 1-1 (0-0), 10.02. Csehszlovákia – Magyarország 1-3 (0-1), 10.16. Magyarország – Ausztria 6-1 (1-0), 11.13. Magyarország – Svédország 4-2 (2-1), 11.27. Magyarország – Olaszország 2-0 (0-0).
1956: 02.19. Törökország – Magyarország 3-1 (2-0), 02.28. Libanon – Magyarország 1-4 (0-2), 05.20. Magyarország – Csehszlovákia 2-4 (1-2), 06.03. Belgium – Magyarország 5-4 (3-1), 07.15. Magyarország – Lengyelország 4-1 (1-1).
1957: 10.06. Magyarország – Franciaország 2-0 (1-0).
1958: 06.12. Svédország – Magyarország 2-1 (1-0), svéd VB, 06.15. Magyarország – Mexikó 4-0 (1-0), svéd VB, 09.14. Lengyelország – Magyarország 1-3 (0-1).
1959: 10.11. Jugoszlávia – Magyarország 2-4 (2-2).
1960: 10.30. Belgium – Magyarország 2-1 (2-1).
