Szepesi Antal salgótarjáni edző és testnevelő, a Madách Imre Gimnázium tanára, a napokban Budapesten, a Magyar Atlétikai Szövetség közgyűlésén a Magyar Atlétikáért kitüntető cím ezüst fokozatát vehette át. Ahogy beléptem a Madách testnevelőinek rezidenciájára, s megláttam egymás mellett Szabó Gézát és Szepesi Antalt, összerezzentem: ennyire gazdagok lennénk? Nógrádban annyira erős lábakon áll az élsport, hogy két tekintélyes, országosan elismert szakembert csak így nélkülözni tudunk? Félreértés ne essék, az iskolai sport minden időben nagy jelentőséggel bír, sporttagozatos gimnáziumban testnevelést tanítani sohasem rangon aluli foglalkozás. Bennem azonban a madáchi falanszterjelenet elevenedett meg, amikor Michelangelo széklábakat farag. Szepesi Antalt mindenekelőtt arról kérdezzük, mit szól a kitüntetéshez. – Örülök, hogy Nógrádot is észrevették – kezdte az ünnepelt. – Nekem viszont egy kicsit későn jött az elismerés, hiszen az atlétikában már csupán a múlt embere vagyok, s testnevelőként is nemsokára nyugdíjba megyek. A kitüntetésnek azonban így is nagyon örülök.
Szepesi edzőként mindig a SKSE-nél tevékenykedett. Legnagyobb sikereit a hetvenes évek elején érte el. Ő volt a mestere a sokszoros bajnok és csúcstartó magasugrónőnek, Komka Magdolnának, aki részt vett az 1972-es müncheni ötkarikás játékokon. Azóta is, mindmáig Komka az utolsó nógrádi atléta olimpikon. – Természetesen Magdi volt a legkedvesebb tanítványom – folytatja Szepesi -, tehetséges sportoló volt, és nagyon jó fizikai adottságokkal rendelkezett. Öröm volt vele együtt dolgozni. Nála hasmánt technikával Magyarországon soha, senki nem ugrott magasabbat, azóta is csak a floppozók előzték meg őt a ranglistán.
A mester sorolja a többi kedvenc tanítványát is. Bíró Éva egy időszakban Komka mögött a második legjobb magyar magasugrónő volt. Angyal János remek hármasugró volt, s most többek között az AP Rekord ugrógála versenyigazgatója. Bartha Angéla hosszú évekig az ország egyik legjobb gátfutónőjének számított.
Szepesi 1955 óta van jelen a nógrádi sportéletben. Először maga is versenyzett, majd testnevelőként tizennégy évet húzott le a szakmunkásképző intézetben. Egyidőben igazgatta a sportcsarnokot, majd ő volt a STC ügyvezető elnöke. Ezután szakfelügyelő lett, majd a végállomás, a Madách következett. – Ma is szeretem az atlétikát, úgy is mondhatnám, hogy ez a sportág a szívem csücske, itt az iskolában igyekszem is megtenni a magamét. Tavaly az országos diákolimpián a dobólányaimmal a harmadik helyen végeztünk, s az Európa Kupával megegyező rendszerben lebonyolított csapatbajnokságon az ország összes középiskolája között a kilencedikek lettünk.
Szomorkásan említi, hogy az atlétika feltételei Salgótarjánban ma meglehetősen mostohák. Mindenekelőtt a Kohász stadion helyzetére kellene most már a legrövidebb időn belül megoldást találni, különösen így, hogy a létesítményt ma már az iskolák sem használhatják úgy, mint régen. Előfordult velük is, hogy odamentek, és elküldték őket onnan. Így aztán nem könnyű az utánpótlást nevelni. – A város atlétikai szakosztályai sajnos eléggé beszűkültek, ezért nem is nagyon tudjuk hová küldeni a tehetséges gyerekeket. A szakemberek közül is csupán már néhányan tevékenykednek. Amikor visszakerültem a pályára, én is szerettem volna az atlétikával foglalkozni, de nem nagyon volt szükség ránk, testnevelőkre. E folyamatnak meg is látszik az eredménye, hiszen az a valóság, hogy Komkáék óta sajnos nagyon kevés valódi, élvonalbeli atlétát sikerült nevelnünk.
Mi lenne hát a kiút? Erre természetesen Szepesinek sincsen azonnal ható orvossága. – Ezeket a nehéz éveket valahogy át kell vészelnünk. A tehetségeket valamilyen módon edzésben kell tartanunk. Remélem, mielőbb eljön a gazdasági fellendülés, és majd ismét lehetőség lesz az alkotó munkára. – Vajon milyen terveket szövöget még a búcsú előtt? – Így a munkám, a pályafutásom legvégén szeretnék országos diákolimpiai bajnoki címmel elköszönni.
Reméljük a kiváló sportember kívánsága teljesül.
