Az 1990/91. bajnoki szezonban még másodosztályú álmokat dédelgető Salgótarjáni Kohász legénysége a labdarúgó NB III Mátra csoportjának 1991/92. évi pontvadászatában a középmezőny tagjaként harminc mérkőzésen szerzett 30 pontjával a nyolcadik helyen végzett. Horváth Gyula edző tanítványai 12-szer hagyták el győztesen a pályát, ugyanennyi alkalommal szenvedtek vereséget, és hat alkalommal megosztoztak a pontokon. Szereplésükről, annak hátteréről Horváth Gyulával beszélgettünk.
– A korábbi bajnokság eredményét ismerve igencsak szerénynek mondható ez a nyolcadik hely. Többet vártak ettől? Egyáltalán milyen célokkal vágtak neki a küzdelemsorozatnak? – Helyezésről a múlt bajnoki szezonban nem beszéltünk, ugyanis helyzetünk már-már tragikussá vált. Egy dologban bíztunk, mégpedig abban, hogy ilyen körülmények között a gárda nagy odafigyeléssel igyekszik kiszolgálni lelkes közönségünket. Ez, úgy gondolom, sikerült is. Mindehhez hozzátenném, hogy egy egyesületen belül ilyen mostohagyerekként kezelt szakosztálytól ez remek teljesítménynek számít. – Miért voltak mostohagyerekek? – Idén január 1-jétől egy fillért sem adott az egyesület a működéshez. Alapvetően az öt szakosztályi alkalmazott bérét fizette a klub. Ehhez mintegy érdekességként annyit fűznék hozzá, hogy május és június hónapokban már hitelből éltünk és dolgoztunk. Az említett bérek kifizetése elmaradt, nem beszélve az egyéb kiadásokról. Még szerencse, hogy akadt néhány jóindulatú szponzorunk, aztán néhány pályázaton is kaptunk némi pénzt, így nem végeztük lassú halállal.
– Ilyen körülmények között hogyan lehetett, hogy ön, segítői, s játékosai egyaránt vállalták a kemény munkát? – Erre csak annyit válaszolhatok, hogy tiszteletet érdemel minden labdarúgóm és vezetőtársam, akik a napi kemény, megélhetéshez szükséges robot mellett a fociban nem dobták be a képzeletbeli törülközőt. – Ám többen nem vállalták ezt a menetet és távoztak. Méghozzá nem is kevesen! – Ez valóban így történt. A mi létezési feltételeink mellett egy egész csapatra való játékos eltávozott, akik azt gondolom, egészen jó játékerőt képviselnének együtt is. Íme az eltávozottak csapata: Oláh T. (Somodi, Ispán) – Simon, Mihály, Andó, Kecskés – Turányi, Bérczi, Jambrik (Galbács, Sebestyén) – Gubán, Horváth Zs., Bartus (Kisbali). Némi túlzással mondhatnám, és ezzel nincs szándékomban senkit sem megbántani, hogy az eltávozottak jobb csapat lettek volna, mint akikkel együtt dolgozhattam.
– A nyolcadik helyet ellenben a rendelkezésre álló játékosokkal érte el. Közülük kivel volt elégedett? – Mindenkiről csak a legjobbakat mondhatom, becsületesen teljesítettek és küzdöttek. Saját osztálykönyvemben Bódi volt az együttes legjobbja, átlaga 5,966. Őt követte Rigó Feri (5,776), majd Bérczi (5,571) és Kaliczka (5,553). A csapat házi gólkirálya Bódi lett, 14-szer volt eredményes, tehát a megszerzett 38 gólunknak több mint egyharmad részét ő szerezte, s ezzel a Mátra csoport góllövői között is az élbolyban végzett. – Szakmailag megsínylették a játékosok eltávozását, gazdaságilag pedig nagyon vékonyak voltak lehetőségeik. Mindezek ismeretében miként alakul a folytatás? – Minden híresztelés ellenére a szakosztály, a csapat nem szűnik meg. Június 13-án megkezdtük a felkészülést a következő évi bajnokságra. Hazai környezetben tréningezünk. Sok előkészületi mérkőzést terveztünk. Az anyagiak hiánya miatt erősítés szóba sem jöhet, így ez ügyben házon belül nézek szét. Ebben a helyzetben, ha itt elmondhatom, szeretném, ha a Sesével szimpatizálók támogatásuktól biztosítanának bennünket, melynek akár a szlogenje lehet: S.O.S.(e), SKSE!
