Az elmúlt hétvégén, Budapesten, az UTE pályáján rendezték meg a serdülő és ifjúsági magyar bajnokságot. Mindkét korosztályban hatalmas mezőnyök gyűltek össze, amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert nagy volt a tét: az ifjúságiaknak ez a verseny volt az utolsó lehetőség, hogy elérjék az ifi vb nevezési szintjét, a serdülők vetélkedésében pedig valamennyi szám első két helyezettje automatikusan tagja lehetett a Cseh és Szlovák SZK – Görögország – Magyarország hármas viadalra készülő magyar válogatottnak. A legnagyobb Kohász sikereket ketten szállították, egy fiatalember két aranyat, egy ifjú hölgy pedig két ezüstöt hozott haza.
(Hogy-hogy lány? Ifjú hölgy! Hisz ma már a Madách Gimnázium tanulója, s abban a korban van, amikor már figyelnek rá a fiúk, Zita viszont az atlétikát választja helyettük. Most annak van itt az ideje.) – Milyen számokban sikerült második helyet elérned? – érdeklődtünk. – 100 gáton és 300 gáton. A rövidebb távon 6 századdal maradtam le, 14,33 másodpercet futottam. 300 gáton hat tizedre elmaradtam az országos csúcstól, de ez eddigi legjobb időm volt. – Hol ismerkedtél meg egyáltalán az atlétikával? – Héhalomban jártam általános iskolába, ahol 14 fős volt az évfolyamunk. Ha versenyre kellett menni valahová, mindig mást küldtek, aztán valahogy felfigyelt rám ötödikben egy pásztói edző, Sasfalusi Gábor. – Rögtön beleszerettél az atlétikába? – Nem mondanám. Azon a nyáron elvittek egy szolnoki edzőtáborba. Pokoli volt. A napi két edzés elvette a kedvemet az egésztől. Két évig borsódzott a hátam, ha a futásra gondoltam.
– Mi volt a fordulópont? – Unatkoztam otthon szabad időmben. Nem volt könnyű újra elkezdeni, és a pásztói utazásoktól féltettek is otthon. Aztán megbarátkoztak a gondolattal. (Nem volt nehéz, bebizonyosodott, hogy Zitában nagy tehetség lakozik – a szerk.) – Aztán elkerültél Salgótarjánba. Nem volt nehéz váltani? – Nem volt könnyű. A feltételek Tarjánban jobbak, de a kollégiumot, az új társakat és a középiskola komolyabb tanulást igénylő rendjét és az ezek melletti sportolást nehéz volt megszokni. Az első félévben alig edzettem. – Elég nehéz volt a közelébe férkőzni – szólt közbe az edző, Herczeg Vince. – Zárkózott volt, s mihelyst közeledett hozzá valaki, bebújt a kristálygömbjébe. Ez így ment jó ideig, s egy távolugró verseny után megkérdeztem tőle: akarsz nagyobbat ugrani? Akart.
Innen minden ment a maga útján. Zita eredményei minden számban szépen fejlődnek. Megint csak az edzőt idézzük: – Szerintem, kijut a következő évi ifi EB-re. S ha elhiszi azt, hogy képes bárkit legyőzni, mert már képes lenne, még bármit elérhet.
Kozma Lászlóval a siker után nem jött össze a találkozás, így Herczeg Vincétől tudtuk meg a legfontosabb információkat. – Laci Fekete Károly felfedezettje. A Beszterce-telepi iskolában azelőtt mindent csinált: tornázott, kézilabdázott, futballozott, s mindegyik sportágnak köszönhet is valamit. Istenáldotta tehetség. – Az ilyeneknél azért mindig történni szokott valami. Nála nem így van? – Reméljük, nem jön közbe semmi. Eddigi fejlődése törésmentes. Úgy áll a magyar serdülőmezőny élén, hogy súlyzós edzéseket például még nem nagyon próbált végezni. A technikája viszont csodálatos. Nyolcadik után lett a Herczeg csoport tagja. Nagyon nehéz volt munkára fogni, mert azt hitte, puszta tehetsége elég ahhoz, hogy nagy versenyző legyen. Aztán megtanultuk, hogyan dolgozzunk együtt, s itt az eredmény. 17 évesen 100 méteren 11,17 másodperccel, távolban 720 centiméterrel utasított maga mögé mindenkit. Ha változatlanul komolyan hiszi, hogy számára ez az út vezethet a legmagasabbra, nem elképzelhetetlen, hogy ’96-ban Atlantában találkozunk vele!
(Úgy legyen. Lehet, hogy Zitáról azért nem mondott ilyet a mester, mert ő személyesen is jelen volt a beszélgetésen?)
