Juhász Béla a lelke a SKSE NB II-es férfi kosárlabda csapatának, ezt egyöntetűen vallják szurkolók és játékostársak. Kis túlzással úgy is mondhatnánk, hogy a magasra nőtt center teljesítményén, eredményességén, játékkedvén áll vagy bukik a kohászcsapat szereplése. 205 centiméteres magasságával, roppant erős testalkatával, ő az úr a pályán, különösen a palánk alatt. Ő dobálja egymaga a csapat pontjainak egyharmadát, felét. Pedig Juhász nem tartozik már a tinédzserek közé, hiszen 42 éves elmúlt júniusban. Ám a rossz nyelvek szerint, ha „Juhász papa” 60 évesen még kosarazni akar, akkor is helye lesz ebben a csapatban. De meddig folytatja még valójában? – Amíg úgy látom, hogy játékom hasznára válik a csapatnak – válaszolja Juhász. – Az elmúlt bajnokság végén már bejelentettem, hogy visszavonulok. De a vezetők közölték, az új és merész célkitűzést, miszerint megpályázzuk a NB I-be jutást, érkeztek az erősítést jelentő játékosok. Erre úgy döntöttem, hogy az idén még maradok. Elvégre NB II-es bajnoki cím még nincs a tarsolyomban.
Juhász civilben a SKÜ raktárosa. 1968-ban lett igazolt kosárlabdázó a SKSE-nél, de rögtön elvitték katonának, és mindjárt sportágat is váltott. Zalaegerszegen két évig a NB I-es röplabdacsapatot erősítette, emellett kézilabdázott a NB II-ben. És hogy ne hagyjuk némi nemű szenzáció nélkül az olvasókat: Juhász bokszolt a NB I/B-s csapatbajnokságban! – Nem érkezett meg időben a nehézsúlyú versenyző, és kérték, szálljak be. Gondoltam, miért ne? Nem voltam képzett, iskolázott ökölvívó, de jó alkatom volt, és nagy ütőerővel rendelkezem. A boksz azonban rövid kirándulás volt az életemben. Hat mérkőzést vívtam a nehézsúlyúak között. Ebből hármat megnyertem, egy döntetlenre végződött, és kettőt elveszítettem. Kiütni nem tudtak.
Marasztalták Zalaegerszegen, de ő inkább hazajött. 1970 óta egyfolytában a kohászok játékosa. Ahogy mondja, különösebb képzettsége nincsen ehhez a sportághoz sem, de húsz év alatt sok minden ráragadt, elegendő rutint szerzett. Csapatával a legjobb eredményt 1981-82-ben érte el, amikor ezüstérmet szereztek a NB II-ben. Ő maga abban az idényben 1051 pontot dobott. Ez 35,3-as mérkőzésenkénti átlag! A legtöbb pont, amit bajnoki mérkőzésen dobott, 67 volt. Sokszor keresték meg élvonalbeli csapatok. Mehetett volna Egerbe, Diósgyőrbe, Szolnokra, Hódmezővásárhelyre, sőt a Ganz-MÁVAG-hoz is. Valahol azonban mindig megszakadtak a tárgyalások. Elsősorban azért, mert ő igazából egyszer sem akart elmenni Salgótarjánból. Legnagyobb élménye, hogy egy edzőmérkőzésen 24 pontot dobott a Losonczival, Recskával és a többiekkel felálló magyar válogatottnak. De ugyanígy emlékezetes maradt a Ganz-MÁVAG-nak kupamérkőzésen dobott 28 pont is.
Beszélgetésünk végén óhatatlanul ismét szóba került a NB I-es álom. – A másodosztályú bajnokság megnyerését nem tartom túlzott célkitűzésnek – mondja -, de az osztályozón túljutni, NB I-es csapattá válni már nehezebb lesz. Az első osztályt talán kissé korainak is tartanám, mert még további három-négy játékossal meg kellene erősíteni a csapatot ahhoz, hogy ott eredményesen szerepeljünk. Miránk, idősebbekre sem lehet számítani az idők végezetéig, mert nekünk már mindig fáj valahol. Pedig jelenleg, bármelyikünk kiesése nagy problémát okoz. Mindazonáltal a mostani célkitűzéssel, a legmagasabb osztályú tervek köztudatba dobásával sikerült megpezsdíteni a légkört itt a megyében, a városban, a kosárlabda körül. Ez már önmagában sem csekélység.
