A sportegyesületek helyzete mára bizony alaposan elbonyolódott ebben az országban. Az állam, amelynek sajátos jellemvonása, hogy közvetlenül vagy éppen közvetve, de minden értéket magába szív, majd újra eloszt a saját szája íze szerint, nos, ez az állam most fogja magát, és nagyvonalúan kivonul a versenysport támogatásából, betöltetlen űrt hagyva maga után, hiszen eleddig a bevételből gazdálkodók nem kaptak semmiféle olyan, szép magyarsággal, rásegítő mechanizmust, amely a feladat átvállalásában érdekeltté tenné őket. Isten bizony, nem is tudni, mi lesz ebből. Különösen itt Nógrádban, s még inkább annak megyeszékhelyén, Salgótarjánban, ahol a városi tanács végrehajtó bizottságának éppen a minapi ülésén már a céltámogatások jogosságát is megkérdőjelezték. Azt az egyébként elég szűkös alapot, amely kifejezetten az egyesületek segítését, – és nem eltartását, mint ahogy azt egyesek képzelik -, szolgálná, vagyis a pénzt mondjuk egy Kadlót, egy Bereczki, egy Botos Tibor, vagy éppen a SKSE élvonalbeli vívóinak jobb menedzselésére fordíthatnák, hogy a még megmaradott kevéske sportbéli dicsőségeinket tovább éltessék; szóval ezt a pénzt javasolják felosztani egyéb, úgymond a versenysportnál fontosabb célokra, s végül azért annyiban maradtak, hogy pályázni lehet majd rá. Pályázzon egy Bereczki… De kár belelovalni így magát az embernek.
Nehéz azonban szó nélkül megállni. Azt, hogy a szemünk láttára mennek tönkre az egyesületek, szűnnek meg szakosztályok, hogy a klubelnökök egyike kínjában már zsebből fizet, a másik meg kórházba kerül a szívével, jóllehet egyik helyen se sok tízmilliós költségvetésekről lenne szó. Korántsem… És hogy szakítsunk most már az általánosságokkal. Itt van például a SKSE imént emlegetett vívószakosztálya. Tudvalevő ugyebár, hogy ebben a sportban mi magyarok még mindig világhatalomnak számítunk. És a tarjáni tőrözők csapatait, utána lehet nézni nyugodtan, csupán a néhány fővárosi nagyágyú előzi meg a hazai ranglistán. Van tehát egy olyan női együttes, amely ötödik az OB I-ben, s egy férfi gárda, amely hetedik a legmagasabb osztályban. Egyéniben négy felnőtt I. osztályú versenyzővel bírnak éppen mostanság. Ketten közülük – név szerint Pál Gábor ér Tyukodi Ildikó -, rajta vannak a vívószövetség meglehetősen szűkös profi kontingensén, a komoly nyugati világversenyen is elindultak, elindulnak olykor. Vagyis hát bővelkedik a szakosztály eredményekben, az utánpótlás korosztályok sikereit már szándékosan nem említem.
Erre föl bejön hozzám Gasparin János, aki eleddig az egész szakosztály vezető edzője volt, de újabban nem győzi már, s megfelezték a teendőket Vertich Tamással, szóval bejön Gasparin és panaszkodik nekem egyfolytában, dől a szó belőle, és közben egészen elképesztő dolgok sülnek ki a körülményeikről. Hogy pengék híján nem tudják elkezdeni rendesen a felkészülést, hogy a gyerekek fejére más híján olyan sisakokat kénytelenek rakni, amelyeket még 1950-ben használt az akkori kohász együttes, hogy jórészt a saját zsebből utaznak, ám ez még mind semmi. Úgy mennek el edzőtáborba a profi versenyzők, nem a Bahamákra, csupán ide Rárós-pusztára, hogy zsebből fizetik a költségek ötven százalékát. Nem beszélve arról, hogy az I. osztályú csapat kivonul az országos bajnokságra, s nincs egyforma melegítőjük. Nem, közel sem mulatságos dolgok ezek, kérem. És a java még hátra van. Történt ugyanis, hogy Meyer Katalint, miután megnyerte a rangos Balaton bajnokságot, meghívták egy Világ kupa versenyre – jelesül a Caola Kupára -, de kénytelen volt otthon maradni, nem volt a nemzetközi előírásoknak megfelelő vívóruhája, így nem léphetett pástra. Hasonlóképpen járt Cserényi Zsolt, akire a Törley Kupáról való távolmaradása miatt a fővárosból kígyót-békát kiabálnak! (Bizonyára nem tudván az okokat…)
Na, most sejthető, hogy mindezen iméntiek a pénzdolgoknál futnak össze, vagyis a szegénység következményei. A vezetők meg lassan kiborulnak, hiszen a szakmai munka helyett koldulni járnak egyfolytában, s mindhiába. És hogyha fölvennék a megszavazott szerény bérfejlesztés után járó pénzt, bezárhatnák a boltot is, mert másra nem maradna. Gasparin, miközben sorolja a dolgokat, belemelegszik egészen. Hogy Pál Gábor a Honvédnál kétszer, Cserényi a Dózsánál háromszor lett bajnok, játszottak a BEK-ben, s mégis visszatértek, noha még csak huszonhat évesek, s erre fel itthon az alapvető feltételeket se tudják számukra biztosítani. Mert ott tartanak, hogy a terembe is az I. osztályú csapat vívója, Kenessey Katalin járt be olykor takarítani.
De áruljuk el most már, mekkora pénzekről is lenne szó, mielőtt még egyre többen azt a bizonyos, régi perzsa uralkodót emlegetnék, a szakosztály éves költségvetése, úgy ahogy van, mindenekkel együtt 1,3 millió forint, s körülbelül ennyit tudnak az idén is összeszedni. Folyamodhatnak hát ismét szegénységi bizonyítványért. Pedig, hogy a fentebb emlegetett nehézségeket megszüntessék, csupán további két-háromszázezer forintra lenne szükségük. Mint Gasparin fogalmaz, annyiból már úgy élnének, akárcsak egy báró Rothschild. S erre mondaná a költő: „gondoljátok meg, proletárok!” De nem lesz pénz, mert nem tud senki adni, sem az állam, sem a gyárak, talán mert nem akarnak, talán másért. S ezen a ponton lépnek majd be, szerencsétlenek abba a bizonyos ördögi körbe. Pénz híján nem tudnak fejlődni, előre lépni, versenyezni járni, csökkennek az eredmények. S a csökkenő eredményekhez kevesebb támogatás jár ugyebár. Pedig az idén a párbajtőrcsapatot is fel lehetne vinni az I. osztályba. Ördögi, de tényleg az.
