Még az elmúlt bajnoki szezonban alaposan megszaporodtak Szarvas Józsefnek, a SKSE női kosárlabda csapata edzőjének gondjai. Többen eltávoztak a gárdától, mások anyai örömök elé néztek, így teljesen új együttest kellett összekovácsolni. E nehéz helyzetben jelentkezett újra játékra a korábbi három esztendő egyik legjobb tarjáni kosárlabdázója, Szabóné Kaposi Dóra. Három hónappal második gyermekének születése után már NB II-es bajnoki mérkőzésen szerepelt. A kosaras hölggyel pályafutásáról, emlékeiről, terveiről beszélgettünk.
– Pásztón ismerkedtem meg a sportág alapjaival – mondta. – Bagyinszki Borbála testnevelő tanárom szerettette meg velem a mozgás örömét. Amikor szüleimmel együtt Salgótarjánba költöztünk, Szarvas József és Miskolczy Katalin irányításával dolgoztam tovább. Látogattam a felnőtt és az utánpótlás csapat edzéseit is, miközben tanultam. 1981-ben érettségiztem, aztán a BRG-ben dolgoztam és utána elmentem képesítés nélküli testnevelő tanárnak. Munkám közben eredményesen felkészültem a felsőfokú tanulmányokra, hisz sikeresen felvételiztem az egri tanárképző főiskolára. – 1983-ban aztán Egerbe igazolt. Melyik volt addig a legemlékezetesebb tarjáni színekben játszott mérkőzése? – A főiskola előtti utolsó, amikor a Szert Sándor emlékversenyen a MEAFC ellen vívtunk öldöklő csatát. Legyőztük ellenfelünket, amely abban az évben bajnok lett, mi pedig hatodikak. Nagy bravúr volt ez részünkről. – Következett tehát Eger. – Igen, és érdekes módon az ottani legemlékezetesebb meccsemet volt csapatom ellen játszottam, a főiskola színeiben. Életem talán legjobb teljesítményét nyújtottam akkor.
– Főiskolás évei alatt magánéletében is történt változás? – Férjhez mentem. Másodikos koromban kötöttem házasságot Szabó Péterrel, aki szintén kosárlabdázik, a SKSE játékosa. Ő is testnevelő, ám pályát módosított, jelenleg népművelőként dolgozik. A főiskola utolsó éve egyébként kemény próbatételt rótt rám. Megszületett Zsuzsi kislányunk, és az anyaság mellett az államvizsgán is helyt kellett állnom. De, még ha nehézségek árán is, sikerült. – A diplomaszerzés után visszakerült Salgótarjánba. Hol helyezkedett el? – A gyes után az egészségügyi szakközépiskola testnevelő tanára lettem. Vezetője voltam a helyi diáksportkörnek, és irányítottam az iskolai torna és kézilabda csapatot. – 1987 tavaszán újra a tarjániak mezében láthatták. – A Miskolci Postás ellen öltöttem újra magamra a SKSE mezét. Győztünk, így a visszatérés kellemes emlék számomra. S az meg szorosan az említett idényhez tartozik, hogy a középmezőnyben végzett együttesünk, felülmúlva a várakozást.
– És váratlanul mégis kissé háttérbe szorult életében ez idő tájt a kosárlabda. – A munkahely és a család sok időt igényelt. A becsületesen végzett edzésmunka, a meccsek nem fértek bele szabadidőmbe. Így csak olykor-olykor játszottam, ám edzőm hívó szavára ’87 decemberében újra beálltam a csatasorba. Egy váratlan sérülés azonban újra hónapokra kidöntött a sorból. Egy csontdarab tört le a bokámból! – Nem titok, hogy nem csak emiatt nem találkozhattunk önnel a pályán. Hisz közben második gyermekének, a kis Bencének adott életet. Kardvívó lesz a fiúból? – Csak annyit mondhatok, hogy erősnek és egészségesnek szeretném őt is nevelni, mind testben, mind lélekben. – Vannak-e nagyravágyó tervei? – Nincsenek. Szeretnél egy minikosárlabda csapatot irányítani, a tehetséges pici kosaras palántákkal foglalkozni.
Megkezdődött hát Szabóék családi vetélkedése a kosárpályán. A férj, Péter a SKSE férficsapatának remek bedobója, a feleség, Kaposi Dóra a női gárda kitűnő centere. Számolhatják hát mindketten, melyikük dob több pontot egy-egy összecsapáson. Ám ami ennél is fontosabb, hogy Zsuzsi lányuk gyakorta látogatja a NB II-es meccseket. Idejében magába szívja a sportág levegőjét…
