Kétségtelen, hogy a vívás nem tartozik a nagy tömegeket vonzó sportágak közé, így természetes, hogy népszerűsége nem vetélkedhet, mondjuk a labdarúgáséval. Mégis, ha a két említett sportág eredményeit összehasonlítjuk, a vívás jóval felülmúlja a labdarúgásét. Világ és olimpiai bajnoki címek sokasága, egyéni és csapatgyőzelmek mutatják hogy a sportág a legeredményesebbek egyike hazánkban. Ha nem is világszínvonalon, de a vívás megyénkben is létezik. Néhány esztendővel ezelőtt még Balassagyarmaton is működött, ma azonban csak Salgótarjánban, a SKSE-ben van szakosztály. Keveset hallunk róluk, pedig többet érdemelnének. Ha másért nem, csupán azért, mert a tarjáni tőrvívónők 1981 óta szerepelnek az első osztályban. Noha csapatbajnoki eredményeikkel, egyéni teljesítményeikkel nem tartoznak a szorosan vett élmezőnybe, jelenlegi helyzetük, a szakosztályban folyó munka mindenképpen szót érdemel. Sok tehetséges vívó nevelkedett fel a megyeközpontban. Furcsa módon, időről időre a legjobbak eltűnnek Salgótarjánból. De vajon hová mennek? S ha a legtehetségesebbek eltávoznak a SKSE-ből, hova süllyed a szakosztály és ezzel együtt megyénk vívósportja? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk két tarjáni vívószakemberrel, Tóth Zoltánnal, a megyei szövetség elnökével és Gasparin Jánossal, a SKSE vezető edzőjével.
Eszmecserénk legelején a nyolcvanas évek kezdetéhez kanyarodtunk vissza. Ahhoz az időszakhoz, amikor két NB I-es csapattal büszkélkedhettek a tarjániak. A női tőrözők 1981-ben, míg a férfi tőrözők egy évvel később kerültek be az első osztályba. A nők ma is tartják magukat, s ha nehezen is, de a tavalyi CSB után bennmaradtak a legjobbak között. A férfiak csupán három évig vendégszerepeltek a NB I-ben, majd búcsúztak. A búcsú azonban nem csak a csapat kiesését jelentette, hanem néhány vívó távozását is. A húzóemberek elmenetelét viszont nem tudták pótolni. De kik távoztak? Először Pál Gábor lépett, a Bp. Honvédhoz igazolt. Az-óta kétszeres magyar bajnok csapatban, kétszer vívott BEK-döntőn, a magyar junior ranglistán 2. volt. Nem sokkal később Cserényi Zsolt ment el. Ő az Újpesti Dózsát választotta új egyesületéül. A lila-fehérek színeiben magyar bajnok lett, hat Világ Kupa versenyen indulhatott, a BEK-ben 3. helyezett együttes tagja volt. A sorban Nyírő János következett, aki szintén Újpestre ment, hasonlóan Galba Árpádhoz. Utóbbi is a lila-fehéreket választotta.
Széthullott tehát a csapat. Az igazsághoz tartozik, hogy akik távoztak, nem bagóért tették ezt. Lakás, sportállás és jó fizetés várta valamennyiüket. Azaz olyan előnyök, amelyekről Salgótarjánban szó sem lehetett. A húzóemberek távozása a szakosztály eredményességét alapvetően befolyásolta: 1980-ban még 10 olimpiai pontot szereztek, tavaly viszont épphogy futotta 2-re! A korábbi esztendőkben megszokott jó szereplés már csak hírből ismeretes a vívóknál. Így nem csoda, hogy a támogatásukra fordított központi támogatások is csökkentek. Így szokott ez lenni. „Ha nem hozol eredményt, nem kapsz pénzt!” Tóth Zoltán konkrétumokat mond: míg 1980-ban 800 ezer forint volt a részesedésük, addig az idei esztendőre csak 450 ezer forintot kaptak. Félő, hogy ez az összeg a továbbiakban is csökken, s egyszer azt veszik észre, volt-nincs támogatás! Igen ám, de a jó eredményeket ma is várják a vívóktól. Gasparin János azt fejtegeti, hogy ilyen helyzetben egyszerűen semmi remény az előrelépésre. A tehetségek egzisztenciális gondjaiban nem tudnak segíteni, nincs mögöttük egy támogató kéz. Probléma, hogy a legjobbak nem kapnak semmilyen juttatást azért, mert magas színvonalon sportolnak. Márpedig nem lehet elvárni egy élvonalbeli tőrözőtől, hogy kedvtelésből, szinte szívességből versenyezzen. „Bezzeg a labdarúgók – mondják mindketten -, aki egyenest rúg a labdába, már mehet a prémiumért, netán a jutalomszabadságért.”
Füstölgésük nem változtat a tényeken: olyanok a feltételek, amilyenek, így kell dolgozniuk. Éppen ezért a szakosztályi munkáról beszélgetünk tovább. A szakemberek nagy örömére nőtt a versenyzők létszáma, 150-en vannak. Ugyanakkor, s ezt már szomorúan mondják, csökkent a főállású edzők száma, Ma hárman dolgoznak főfoglalkozásban a vívókkal. Problémát jelent, s itt megint a pénzbeli támogatáshoz kanyarodunk vissza, hogy nőttek a versenyeztetés költségei, a vívóruhák árai. Gasparin példálózik. Meséli, hogy jelenleg legjobb női tőrözőjük, Kenessei Katalin nem indulhatott a Caola Kupán, mert nem volt szabályos vívóruhája. Más kérdés, hogy volt rá pénz, csak nem lehetett kapni. Ugyanakkor tréfának tűnik, hogy egy első osztályú versenyzőnek egy rangos viadal előtt kell felszerelést vásárolni. Ennek a ruhának raktáron kellene lennie. S ha már a női tőrözőket emlegetik, elmondják a legfrissebb átigazolási hírt. 1987 júniusától Tyukodi Ildikó is elmegy tőlük: ő is Újpestre tart. Így tovább gyengül a szakosztály, s lehetséges, hogy a nők is a férficsapat sorsára jutnak.
Ahogy a két szakember gondolatait hallgatom, óhatatlanul előbújik egy kérdés. Kell-e megyénknek vívósport? Mert a tehetségek elvándorlása, a pénzügyi támogatás csökkentése jelentősen gyengíti a sportág eredményességét. Ma még álmodozhatnak a vívók. Félő azonban, hogy ébredéskor azt látják: volt vívás, nincs vívás Nógrádban.
