Képek, képek és képek. A fényképezőgép csapdájába esett pillanat… Van, amelyik fotóalbumból kerül elő, másik az első sportköri tagsági könyvben lapul, harmadik sárguló újságok lapjain fakul. Mind, mind féltve őrzött kincs, hosszú pályafutás apró epizódjainak tanúi. A csapatképeken játékostársak, generációk váltják egymást. Ott állnak sorban: Szert Sándor, Boronyai Tamás, Plachy Péter, meg a többiek. Aztán a mai csapat: Juhász Béla, Tóth Péter, Gantner Péter és sorban a társak. Közöttük egyetlen szál vezet a múltból a jelenbe, a főhős, a koronatanú. Palla László, aki arcán az emlékezés érzelmi kísérőivel kommentálja útjának állomásait. „Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem, a Malinovszkij úti Általános Iskolában. Focizgattam, de Rákóczi tanár úr meglátta a kosaras tehetséget, és elküldött a SESE-be. A Kohásznál aztán leigazoltak, a többi aztán ment magától.”
Az ifjú játékos páratlanul gyorsan fejlődött, olyannyira hamar rágta át magát a kosárlabda-ábécén, hogy tizenöt esztendős korában egyszer csak a felnőttek csapatában találta magát. „Emlékszem, MNK döntőn kerültem a nagyok közé. Pesten a Sportcsarnokban folyt a négyes döntő: a Honvéd, a MAFC és a Csepel társaságában nem sok esélyünk lehetett. Győzelem nélkül fejeztük be a mérkőzéssorozatot, mégis boldog voltam, csatát nyertem a felnőttek között.” Lapkivágásokat rendezget. Lehet véletlen is, hogy kosárlabdában nem divat a gyenge teljesítményt kiszerkeszteni, de tény, a bőröndnyi újságcikk között csupa-csupa dicséret. Persze az is lehet, az írások hőse csak a szépre emlékezem jelszóval, a jó játékról kívánt csupán relikviákat gyűjteni. *Palla harminchat pontjával, a mezőny fölé nőtt. Palla kitűnően semlegesítette az ellenfél irányítóját, és még kosarak szerzésére is futotta erejéből. Palla csupaszív játékával, magával ragadta társait.* Omaszta Zoltán, a STC kosárlabdázóinak technikai vezetője épp ez utóbbi tulajdonságért kedvelte a játékost. „Nagy-nagy szíve volt – mondja. – Mint akit felhúztak, végighajtotta a meccseket. Nem ismert elveszett helyzetet, egy pillanatra sem hagyta el magát, s ezzel a többieket is képes volt fanatizálni.”
„Piktor már ilyen volt – emlékezik a játékostárs, Gantner Péter Pallára. – Harcosságot, szorgalmat tanultunk tőle. Nem tűrte a langyosságot, a lógást. Aki lazított, az kapott is tőle. Hiányozni fog…” Palla László most 38 éves, a huszonöt esztendei játék után visszavonul. A tavasz egyik mérkőzésén elköszönt a pályától, a társaktól, a csapattól és a közönségtől. Olyan negyedszázadot búcsúztat, amelynek minden napja, így vagy úgy, szenvedélyéhez, a kosárlabdához kötötte. Mellette még egy szerelme volt: az egyesülete. Annak fennállásáig, 1977. december 19.-ig ragaszkodott a SKSE-hez, majd jogutódjához, a STC-hez. Még mindig őrzi a meghívót, amely az alakuló közgyűlésre invitálta. „A Stécével nem sok dolog változott körülöttem, maradtak a játékostársak, csak a klubszín és a felirat lett más. A feltételek sem sokat változtak, sőt… Talán azért is maradt megvalósulatlan álmaim között a NB I-es szereplés.”
Egyetlen fájó emléke ez, apró sérülések mellett. Ha volt is még valami, azt az idő elmosta, vagy vidámabb árnyalattal vonta be. „Szerettem az edzőimet, szívesen gondolok rájuk. No, meg a srácokra is. A legszebb emlék a nyolcvankettes ezüstérem. Reméltük, idény aranyra változik. Hát, ez nem megy… Már tavaly ősszel nem úgy folytak a dolgok… Még kétszer beszálltam, mert szükség volt rám. Még mindig imádom a labdát, de hadd jöjjenek a fiatalok. Nekik is kell a játék.” A játék tehát folytatódik, Palla nélkül is. Ő festő-tapétázó mester, a BRG dekoratőre, s mellette a gyár sportéletének mozgatója. Ezt a feladatát is legalább annyira komolyan végzi, mint ahogyan kosárlabdázott! A Stécében pedig a fiatalok átveszik a helyét, a mezét, a szerepkörét. A szívét vajon ki örökli?
