Sütkérezünk a tavaszi napsütésben és beszélgetünk. Feledi István, az egykori közép- és hosszútávfutó így emlékezik a régi idők sportjára.
– Valamikor 1940-ben, amikor az üveggyárban dolgoztam, jelentkeztem atletizálni. Akkor már javában dúlt a második világháború. Dancsó Jenő dirigálta az edzéseimet. Megszerettem az atlétikát. Közben munkahelyet és egyesületet változtattam. Az acélgyárba és a SSE-hez kerültem. Kiemelkedő évem volt az 1942, amikor a fővárosban, 3000 méteren országos ifjúsági csúccsal 8,48.00-al, magyar bajnokságot nyertem.
Hosszan beszélgetünk, megelevenednek a régi idők sportsikerei. Bár akkoriban nem tartottak mindennapos edzéseket, csupán heti hármat, a munkában is helyt kellett állni. Nem voltak azok a kedvezmények, mint a maiaknak. A szerelés is sokkal szerényebb volt. Feledi István, aki 800, 1500, 2000, 3000, 5000 és 10000 méteren is versenyzett, tizenkét éves pályafutása alatt mintegy 300 viadalon szerepelt. Nem szerette, ha valaki előtte futott. Oda is szólt neki verseny közben: „Ne szórd rám tovább a salakot.” Nagy ellenfeleket – Szegedi, Tábori, Turner -, győzött le. Akkoriban az edzésmódszerek is mások voltak. Végül is 1950-ben hagyta abba, de Nagykanizsán öt- és tízezer méteren még vidékbajnokságot nyert. A háromezren pedig Rózsavölgyi döntötte meg az általa felállított csúcsot, 1952-ben. Olyan pályafutás volt ez, amely a körülményeket és az adottságokat figyelembe véve ma is szót érdemel.
– Szenvedélyesen szerettem futni – magyarázza lelkesen az 58 éves ember. – Talán egy a baj, hogy korán születtem, mert a háború nem múlt el nyomtalanul az én életemben sem…
