A búcsúzás mindig fájdalmas. Így van ez Czékmán József labdarúgó esetébe is. Huszonkét éves kora előtt kellett abbahagynia a sportolást. A futballt, amelyet oly nagyon szeretett játszani. Kegyetlen is a sors…
– Tehát nincs tovább, József? – Nincs! Ijesztő és rettenetes szó. De ez a realitás. A Sportkórház sebész főorvosa, Simon dr. mondta és indokolta: „Vagy a sport vagy az élet.” Tudniillik a gerincoszlop egyik csigolyája elfordult. Műtéttel esetleg jobbá lehetne varázsolni, de a sportolás okozta igénybevételt már nem biztos, hogy elviselné. – Régebbi dolog? – Viszonylag. Hónapok óta, főleg pihent állapotban, fájdalmat és merevséget éreztem. Aztán nehezen fordultam. A nyáron ezért kerültem Budapestre. Az előírt gyógyszerkúra sem használt. Október végén megszületett a végleges diagnózis. – A műtétet nem vállalta… – Nincs értelme. Pedig mindenemet adnám a fociért.
– Már el is búcsúzott? – A közelmúltban megtartott évzáró vacsorán, amely az én utolsó vacsorám volt. Legalábbis, mint aktív labdarúgó, sportoló… – Nehéz volt? – Gondolhatja. A legborzasztóbb az volt, hogy a fiúk szeme fátyolosabbá vált, mint az enyém. Szarvas Józsi bácsinak, a szakosztály elnökének szavait, szinte én nem is hallottam. Csak arra eszméltem, hogy csókolgattak a srácok és átadták ajándékukat. Egy mindenki által dedikált futball labdát. – Most mi a terve? – Maradok a munkahelyemen, a Nógrádi Szénbányák külfejtési üzemében. Itt számítanak rám és a munkámra. Szükség van üzemgazdászra. – Salgótarjánban végzett? – 1979-ben. S amíg a Pénzügyi és Számviteli Főiskola hallgatója voltam, játszottam a salgótarjáni síküveggyár együttesében. Három éven keresztül. – S azelőtt? – Tizenkét éves koromtól kezdve a Videoton serdülő, majd ifjúsági csapatában. Eljutottam a tartalékokig is. Ekkor kerültem tanulni Salgótarjánba.
– Zagyvapálfalváról egyenesen a NB II-be került. – A Miskolci Papp József SE-hez. Harminckilenc bajnoki mérkőzésen szerepeltem. Jobb oldali középpályásként hét gólt lőttem. Mindössze kétszer voltam kispados. – Szívesen jött Nagybátonyba? – A leszerelés előtt több helyre hívtak. Bátonyt választottam. Gyökeret verhettem volna. Hiszen tizenkét alkalommal játszottam a NB II-es, majd később jó néhányszor a területi gárdában. – Értett a góllövéshez is… – Muszáj volt, hiszen Pálfalván végig balszélső voltam. Tizenhét esetben találtam be az ellenfél kapujába. – Vannak emlékezetes góljai? – Évekkel ezelőtt otthonunkban 6-1-re nyertünk a NOSE ellen. Az első és a harmadik találat az enyém volt. S milyen az élet. Az idén én lőttem a második gólt a 4-1-es hazai győzelemmel végződött Nagybátony-Salgótarjáni Síküveggyár mérkőzésen. Loch labdáját nyestem a hosszú sarokba.
– Úgy hírlik, sportoló család az önöké. – Édesapám, aki egyébként sokat foglalkozott velem, tornász volt. Zoltán öcsém 21 éves kora ellenére 12-szeres válogatott röplabdás, s négy éve játszik az élvonalban. Zsuzsanna húgom atletizál a MÁV Előrében. – A munka után mit csinál? – Sokat olvasok, és orvosi tanácsra úszom. És járok a segédedzői tanfolyamra. Tavasszal pedig a Nagybátony mérkőzéseire.
A sors néha kegyetlen. Mint Czékmán Józsefhez is. Jóska azért nem adja fel! Csak ezentúl a komoly számítások embere lesz. A labdarúgópályáról azért mindenkinek hiányozni fog.
