Somogyi Éva, a STC vívónője tipikus példája azoknak a versenyzőknek, akik idejében kezdik a sportot, s a szakemberek szerint nagy ígéretek. Aztán mégis… Tizenkét éve vív. Tizenkét év… Elgondolkodtató. Vajon miért nem valósult meg maradéktalanul a nagy ígéret? Évek óta áll az I. osztály kapujában, de a küszöb átlépése még nem sikerült. – Tornászként kezdtem. Abban az időben, álmomban sem gondoltam arra, hogy vívó legyek. Aztán egy edzésen leestem a gerendáról. Abba kellett hagynom a tornát, de akartam valamit csinálni. Barátnőim unszolására egyszer lejöttem a vívóterembe. Lejöttem és végleg itt ragadtam. Első edzőm Füreder Gábor, számomra az eddigi legjobb mester volt. Tizenhárom éves koromban lettem aranyjelvényes és azóta is az vagyok…
No igen! Akkor mondták rá a szakemberek, hogy nagy ígéret. Aztán amilyen hamar jött az aranyjelvény, úgy nem sikerült az első osztály megszerzése. – Nagyon szerettem volna elérni az első osztályú minősítést. Annak, hogy nem sikerült, több oka is volt, vagy sajnos, talán lesz is. Az egyik legfontosabb, hogy nem tudtam sokszor a kellő pillanatban jól figyelni. Pedig a vívásban ez az egyik legfontosabb dolog. Számos versenyen az utolsó pillanatban rontottam el mindent… A másik ilyen ok a sok edzőváltozás és régebben a teremgondok. Ahány vívóedző eddig megfordult Tarjánban, az mind a mesterem volt. Aki egy kicsit is ért a víváshoz, az tudja, mit jelent ez. Minden edző másképp tanítja a védekezéseket, a szúrásokat. Minden edzőnek más a stílusa. Nagyon nehéz volt állandóan alkalmazkodnom.
Az edzőválság és a teremgondok, ha nehezen is, de megoldódtak. Az I. osztály azonban továbbra sem sikerült. Persze tudni kell, hogy a vívásban nem elég az I. osztályú minősítéshez egy II. osztályú versenyt megnyerni. Különböző rangos, hazai és külföldi versenyen elért megfelelő pontszámmal (12 hazai, és 2 nemzetközi) minősülhet feljebb a sportoló. Évánál minden sajátosan alakult. A hazai versenyeken szép sikereket ért el. A nemzetközieken pedig… – Sajnos ilyen téren kis lehetőségek vannak a vidéki egyesületek számára. Nemzetközi versenyeken nagyon ritkán indulunk. Ezek is többnyire szezon elején vagy végén vannak. Viszont néhány éve nyaranta Romániába utazunk egy hétre, a felkészülés segítésére. Ezek a túrák segítenek ugyan, de nem oldják meg a gondokat. Az elmúlt alkalommal vívtunk a román nagyválogatottal is, amelytől csak szoros küzdelemben kaptunk ki. Egész más a helyzet a pesti kluboknál és a nagyobb vidéki egyesületeknél. Egy sor olyan nemzetközi versenyre járhatnak, amiről mi nem is álmodhatunk. Ők ráadásul mindig vívhatnak egymással, de nekem itthon nincs nagy választékom az edzőpartnerekben.
Ez az év különösen balszerencsés volt. Huszonhárom pontot szerzett a hazai versenyeken. De az a két plusz pont nem jött össze. Persze felmerülhet a kérdés: miért nem igazol át egy menő egyesülethez? Miért gürcöl itthon? A válasz egyik fele talán sablonos: nem akar elszakadni a várostól. A másik sokkal komolyabb. – Többször csábítottak más egyesületekhez. Hogy miért nem mentem? Talán azért is, mert nem akartam itt hagyni az otthonomat. De van egy komolyabb oka. Ugyanis, ha átigazoltam volna más sportegyesülethez, egy évet ki kellett volna várnom. Hiába kaptam kitűnő ajánlatokat – például Szombathelyen vagy Csepel lakást, ilyen-olyan munkahelyet -, maradtam.
Jelenleg a kohászati üzemekben színképelemző. A páston folytatja tovább az edzéseket. Újra reménykedik, mint már annyiszor, hogy átlépi a bűvös küszöböt. – Jelenlegi edzőm Galba Árpád. Technikailag kitűnően képzett mester. Ez nagyon fontos, hiszen újra nekivágok a küzdelmeknek. A közeljövőben a Budapest bajnokságon szeretnék bizonyítani. Úgy érzem, most jól megy a vívás, és hátha ezúttal sikerül.
